Kedves Soma!

Kétségeim miatt hozzád fordulok, remélem tudsz segíteni.24 évesen úgy érzem elértem a mélypontomat. Tudom, hogy nem szabad magunkat másokhoz hasonlítani, de számot vetve magammal azt látom,hogy nem értem el semmit. Nem léptem ki a komfortzónámból évekig, mert a szüleim is ilyenek voltak, én pedig ezt vittem tovább, teljesen tudattalanul. Háromszor kezdtem el az egyetemet, három különböző szakon és abbahagytam egy idő után, mert nem is igazán tudtam, hogy mire jó az egész, csak folyton nyomás volt rajtam a hozzátartozóim miatt, hogy legyen diplomám-miközben az apám alkoholizmusa miatti pénzproblémákat kellett volna megoldanom. Anyám az a fajta, aki hamar pánikba esik, alapvetően pesszimista jellem, és sajnos az évek során apa miatt kikészültek az idegei. Egyetlen gyerek lévén túlságosan ragaszkodik hozzám, ami nekem egyre kellemetlenebb. (Sokszor van olyan érzésem hogy előző életünkben egy pár voltunk.) Voltak hosszabb kapcsolataim, amik azért nem működtek, mert mindegyiknek volt valamilyen pszichés problémája: szexfüggőség, alkoholizmus, mániás depresszió és volt egy nárcisztikus barátom is-utóbbi volt a legrosszabb mind közül. Egy éve összeismerkedtem valakivel, akivel sokáig nagyon jól megvoltunk ,és elvitt egy amerikai nyaralásra is. Mivel ő már akkor ott volt, nekem egyedül kellett elmennem, és én, aki 23 évig egy burokban nőttem fel (anyám betegesen óvott mindentől,nem mehettem sehova szinte),úgy éreztem, hogy végre élek. Magam is csodálkoztam, hogy a felmerülő problémákat képes voltam megoldani, meg mertem szólalni idegen nyelven és hasonlók. Ekkor jöttem rá, hogy én légiutas-kísérőként akarok dolgozni és szeretnék külföldön is élni, annak minden nehézségével együtt. Az egyik problémám itt kezdődik: anyám rendkívül nehezen viselte, amikor elmentem, napokig sírt, öngyilkossággal próbált zsarolni, amíg kinn voltam mindennap hívogatott. Hazaérve megdöbbentet a lakás látványa: minden úszott a koszban, azt mondta nem volt lelki ereje semmihez, annyira hiányoztam neki (apukám már nem él, így egyedül volt itthon ). Én viszont egyre jobban bele vagyok fásulva az itthon létbe,nagyon elkapott a kalandvágy azóta. Nem tudom hogyan élné meg,ha elköltöznék a munkám miatt egy másik országba. Félek hogy megbetegítené magát. Sajnos a kapcsoltunk mindig is olyan volt, hogy úgy éreztem inkább én vagyok az ő anyja, elég hamar fel kellett nőjek. Nem tudom hogyan készítsem fel erre az egészre. A másik problémám ezzel a fiúval van, akinek köszönhetően egy kis világot láttam. Valójában az egész egy BDSM kapcsolatnak indult, csakhogy az érzelmeimnek nem tudtam egy idő után parancsolni, így megszerettem. Ott az a pár hét életem legszebb napjai voltak. Csak mostanában észrevettem amit eddig nem, hogy nagyon sokszor nyúl a pohár után. Neki is alkoholista apja volt, azt mondta tanult ebből,de gyakorlatilag stresszoldásra ezt használja. Orvosként dolgozik, eléggé nyomja a vállát a folyamatos felelősség és mivel korábban nővérnek (is) tanultam, tudom hogy a legtöbb orvos kiégett és élettelen életet él... másrészt ő már szeretne gyereket, amire egy részem nekem is vágyik, de itt olyan mintha kettészakadnék. Az egyik részem még feszegetné a határait, a másik meg vágyik a családra és a biztonságra. Pont azért fáj az egész, mert tudom, hogy anyagilag nem szenvednék hiányt mellette, viszont ez az ivászat aggaszt. Szerinte semmi rossz nincs abban,hogy egy hónap alatt három havi munkaidőt dolgozik, és ha van havi egy-két szabadnapja, akkor leissza magát. Pont azért dolgozik ennyit, mert gyerkőc mellett nem akar folyton ügyelni, állítólag. Emellett nem sokára egy kórházban fog dolgozni és engem már most gyötör a féltékenység emiatt-néha meg azt érzem nem is igazi szerelem ez az egész. Talán amiatt hogy ritkán találkozunk,vannak ilyen vegyes érzéseim. Ő ugyanilyen bizonytalan, nem csak velem kapcsolatban hanem abban is, hogy itthon vagy külföldön telepedjen le. De szeretem benne azt hogy hétköznapi dolgokban határozott, mindent megold. Ő igazi szűz férfi én pedig rák nőként pont ezt keresem mindig, mivel én nem állok a realitások magaslatán. Igaz,őt zavarja az hogy én mindenben passzív vagyok, tudom ez annak köszönhető,hogy anyám semmit nem hagyott hogy megcsináljak, mindent kivett a kezemből, és ezen nehéz változtatnom,de rajta vagyok. És azt sem tudom hova tenni,hogy ha nem akar tőlem semmit, miért keres minden nap, de már felötlött bennem az is,hogy csak azért kellett találkoznunk hogy utat mutasson nekem a jövőmre nézve? De akkor miért fáj annyira,ha arra gondolok hogy el kell engednem? A közösségi oldalon is nyomozgatok utána, mindig ilyeneken kapom magam, mint egy nem normális. Próbáltam más férfiakra fókuszálni de nem megy, akikről tudom hogy a tenyerükön hordoznának, vagy az átlagos szexet szeretik, nem izgatnak. Kérlek, adj nekem tanácsot, tudom nem vagyunk egyformák de szívesen venném ha elmondanád Te mit tennél a helyemben! Köszönöm előre is!

Kedves levélíró!

Hogy mit tennék? AZONNAL keresnék egy jó terapeutát, pszichológust, gyógyítót, aki végigvezetne a szülőkről való leválás és az önkeresés rögös útján ahhoz, aki ott legbelül, a félelmeim nélkül én vagyok. De legalább is ennek az irányába. Jelenleg olyan sok félelem van benned, hogy így képtelenség a saját életedet élni.

No de haladjunk sorra a leveled nyomán:

Írod, hogy: „Nem értem el semmit. Nem léptem ki a komfortzónámból évekig, mert a szüleim is ilyenek voltak, én pedig ezt vittem tovább, teljesen tudattalanul.”

Először is: Le a kalappal, hogy ezt felismerted, megláttad! Ez az első lépés a gyógyulás, változás útján. A másik, hogy azt gondolom, hogy ennek a mai információ és elvárás tengerrel terhelt világnak az egyik legnagyobb félelme a „nem vagyok elég jó” tévhite. Nem értél el semmit. Na és? Ki mondja meg, hogy mit KELL elérnünk, és mi az, ami már elég? Egyedül az számít, hogy te mit érzel, téged mi hív, és te mennyire érzed jól magad a saját bőrödben. (De még az se baj, ha nem érezzük magunkat mindig jól a bőrünkben. Ez is rendjén való.) Jelenleg annyira meg akarsz felelni az anyukádnak, és annyira nem váltál még le róla, hogy meg sem tudod hallani a saját tiszta, belső hangod, hogy merre menj. Bár, te magad írod, hogy amikor elutaztál, és távol kerültél anyukádtól, úgy érezted, hogy végre élsz. Ez nem elég jel? Vedd észre drága, hogy élőknek az élők közt a helye, a holtaknak pedig a holtak közt. Anyukád mellett egy zombi vagy, mivel ő mártír anyaként belőled táplálkozik. De neked nem feladatod, hogy felneveld az anyukádat, legfőképpen nem az, hogy az anyja legyél. Azt viszont megértem, hogy a lelkednek jól esne, ha tudnál neki segíteni.

A további részleteket itt olvashatod: http://www.ujegyensuly.hu/helyem-a-vilagban/mamagesa-valaszol-nem-feladatod-hogy-felneveld-vagy-gyogyitsd-az-anyukadat