Kedves Soma!

Olvasom az írásaidat a Nők Lapja Cafén, és úgy éreztem, Te tudsz nekem igazán tanácsot adni! Nagyon vagány és nyitott nőnek ismertelek meg! A történetem a következő: kétgyerekes családanya vagyok, a férjemmel jó a kapcsolatunk, de ő iszonyú elfoglalt, így a szexuális életünk igen sivár, rutinszerű, nem túl izgalmas. A férjem zárkózott, konzervatív típus. Ő is sokszor érzi úgy, hogy kifulladt a kapcsolatunk – minden téren –, de a gyerekek összetartanak minket. Amúgy szeretjük egymást, csak úgy élünk, mint egy öreg házaspár. (Talán azért alakult így, mert állandóan hajtja a pénzt, de hát muszáj!)

Pedig én szexuálisan nagyon szenvedélyes nő vagyok, és nekem ez kevés! Ráadásul túl fiatalon lettem anya, szerettem volna még egy kicsit élni! Szívesen elmennék swinger klubba, de a férjem ez ellen dühösen tiltakozik! Abszolút a középkorban él!

Mostanában remek dolgot eszeltem ki a saját magam szórakoztatására: van egy digi fényképezőgépem, és rákaptam arra, hogy pornográf fotókat készítek magamról, amiket beküldök netes erotikus oldalaknak.
Többször lehozták már a képeimet, és rendkívül izgalmasnak tartom, hogy viszontlátom a fotóimat a pornóoldalon. Az arcom nemigen látszik, álnéven szerepelek, nem ismerhet fel senki. Kaptam már túlfűtött privát maileket is a „rajongóimtól”, újabb képfelrakásra ösztönöznek. Engem nagyon izgat, és most úgy érzem, ez a nekem való szexhobbi!

A férjem erről mit sem tud, biztosan agyonütne, ha megtudná, mit művelek a háta mögött! A privát erotikus mailekre nem válaszolok, szó sincs arról, hogy fizikálisan megcsaljam az uramat! Hiszen szeretem őt és a két gyerekemet! 

Mégis úgy érzem, valamelyest megcsalom, de annyira nem zavar a dolog!

Normális vagyok? Mit gondolsz? Annyit még elmondok magamról, hogy rettenetesen unom a háztartási munkát, és – bár imádom a gyerekeimet – untat az állandó családanyaság! Régebben színésznőnek készültem – de sajnos ez az álmom nem vált valóra, amit máig nagyon sajnálok! Azt hiszem, exhibicionista vagyok, nagyon szeretem magam meztelenül látni a weboldalon! 

Ráadásul sokszor úgy érzem, vonz a női nem is, szinte biztos, hogy biszex vagyok – bár soha nem próbáltam lánnyal! Kizárólag a fiú típusú nők vonzanak, a nőiesek nem... Szexfantáziámban is állandóan nők szerepelnek... Van egy fiús alkatú színésznő, akibe szerelmes vagyok – azaz sokat fantáziálok róla szexuálisan... Van olyan előzménye is a dolognak, hogy a szüleim rendkívül szigorúan, szemellenzősen neveltek, 22 éves koromig szűz voltam. Ez nem vicc! Talán a ki nem élt vágyaim jönnek elő, amikor magamat fotózgatom...

Ez a levél nagyon a szívemből jött, olyan jó, hogy kiönthetem a szívemet! Pszichológushoz nem szívesen mennék – próbáltam már, de valahogy úgy érzem, nem használ... Köszi, hogy elolvastad, drága Soma, és írd meg, mit gondolsz rólam!

Nyuszilány”

Kedves „Nyuszilány”!

A „férjem hajtja a pénzt, de hát muszáj. Itt akadtam meg először. Tehát fogadjuk el fenntartás nélkül azt, hogy az a normális, hogy már sem idő, sem lehetőség nincs arra, hogy egymásra figyeljünk. Hogy külön energiát fektessünk az együtt töltött órákba, mert az a „normális”, hogy a férj reggeltől estig dolgozik, keresi a pénzt a családra. 

Persze tudom, hogy a jelenlegi helyzetben nagyon sok minden ezt a képet mutatja, és követeli, de mégis azt mondom, hogy neeee! Nehogy elhiggyük, mert akkor tényleg ez van, akkor tényleg ez az elfogadott, a „normális”. Viszont akkor hova tovább? Állj!!!! Ha nem marad idő a családra, a kedvesre, önmagunkra, akkor mi értelme az egésznek? 
Eljutottunk oda, hogy a pénz vezet és ural minket, és nem mi a pénzt? 

Lehet, hogy én nagyon kiváltságos vagyok, de én ezt az életformát soha nem választottam, éltem, és nem is fogom. És azt tartom, hogy a tudat vonzza be a lehetőségeket, és határozza meg az életformát. Ha valaki azt választja, hogy ragaszkodik ahhoz az életformához és -módhoz, hogy jusson ideje önmagára és a szeretteire, akkor azt is fogja bevonzani és élni. Az, hogy a „férjed állandóan a pénzt hajtja”, azt is jelentheti, hogy nem akar, avagy nem vágyik igazán a családjával lenni. Szándékosan ezt teremti meg magának. Ezt választja. Nyilván vannak feszítettebb élethelyzetek, keményebb életperiódusok, én arról beszélek, amikor alapvetően ezt az életformát éli valaki. 
Nem halacskák vagy kavicsok vagyunk csupán a folyóban, akiket sodor az ár (persze bizonyos szempontból és magasságból nézve igen, hiszen van egy nagyobb erő, törvény és sorsszerűség), de egy másik szempontból önálló döntéssel és választással bíró emberek vagyunk, akik kérhetünk és törekedhetünk. A következő, amiről beszélni fogok, az a hosszú távú párkapcsolatba való tudatos energiabefektetés jelentősége. Összekerül két ember, lobognak az érzelmek, hormonok, adrenalin, összeházasodnak, gyerekeket nemzenek, biztonságban vannak együtt és egymás mellett (jó esetben), aztán csodálkoznak, hogy egyszer csak magától ellaposodik a kapcsolat. Na és mi az, amit belefektetnek direkt ebbe a kapcsolatba, hogy ne így legyen? Hogy éljen, égjen, vibráljon, izgalmas legyen, hogy a hétköznapok stabilitása érzésen kívül még hozzáadjon az együttléthez? Ti mit fektettek bele ebbe a kapcsolatba direkt? Te, kedves „Nyuszilány”, az elmúlt évek alatt mik voltak azok az események, történések, ötletek, meglepetések, újítások, amiket direkt belevittél ebbe a kapcsolatba? Mennyit beszélgettetek erről a férjeddel? Vagy fiatalon csak úgy legyintetek, és normálisnak veszitek azt, hogy „öreg házaspárként” elvagytok egymás mellett úgy, hogy már nem is reméltek mást ettől a kapcsolattól? 

Pedig el kell hogy mondjam, a hosszú távú párkapcsolat az a műfaj, amibe éppúgy, mint saját magunkba, állandóan energiát kell befektetni, hogy megújhodjon. Bizony, épp így van ez saját magunkkal is. Ahhoz, hogy mi magunk frissüljünk, fejlődjünk, állandóan képezni, fejleszteni kell magunkat is. Állandó nyitottságot és éberséget követel a fejlődésünk. Aki nem így tesz, lemarad, letapad, megkeseredik, megbetegedik, bezárul, besavanyodik. És kifelé mutogat. Mindig más lesz majd a hibás. Ha „öreg házaspárként” éltek egymás mellett, arról csak ti tehettek! Van választásotok!

Írod, hogy a férjed konzervatív, a swinger klubot ellenzi. Ezenkívül azért nagyon sok olyan megoldás, próbálkozás, lehetőség is létezik, ami bizonyára neki is kedvére való lehetne. Csak hát ahhoz idő, fantázia, vágy, akarás, törekvés szükségeltetik. Én mindenképpen arra buzdítanálak, hogy ne spóroljátok le ezt! Mert enélkül beszürkül, ellaposodik, monotonná válhat a kapcsolatotok. Főleg ha a hétköznapi kötelezettségeken, családi köteléken kívül nincs egyéb igazán erős kapocs köztetek. Gondolok itt a különösen intenzív érzemi, szellemi, intellektuális együttlét szükségességére. Minél több izgalmas, közös, örömöket, kalandokat adó történések, élmények kellenének négyesben, és kettesben is! Az, hogy rettenetesen unod a házimunkát, csakis a saját fantáziátlanságodat mutatja számomra. Én egy ötgyermekes család első gyermekeként nőttem föl, amióta az eszemet tudom, mindig felelős voltam valakiért, mindig gondoskodtam valakiről. Eleinte a kisebb testvéreimről, majd egyből, ahogy fölkerültem Pestre, egy idős embernél laktam, akire főztem, mostam, takarítottam, majd egy beteg barátomra, utána jött a férjem, és rá bő egy évre már az első gyermekem. Kb. 30 éve mindennapi életem része a háztartás. 15 és 13 éves gyermekeim egyszer voltak napközisek egy hónapig, mindennap otthon eszik a főztömet. És tudod, hogy miért nem unom a házimunkát? Mert közben is lekötöm magam. Vagy álmodozok, tervezgetem a jövőmet, konkrét munkáimat gondolom végig, fejlesztgetem tovább, vagy hangképzek (immáron 10 éve hetente háromszor főzök nagyobb mennyiségben, ilyenkor beteszem a minidisc recorderbe a felvett hangképzésórákat, végighallgatom, és skálázok rájuk), vagy angol nyelvi oktatókazettákat hallgatok, hogy fejlődjön a nyelvtudásom, vagy az új zenéket, amiket beszereztem. 

De hogy unatkozzak??? Ezt el sem tudom képzelni! A házimunkánál az embernek csak jár a keze, de az agya bárhol lehet! Szárnyalhat, vagy leköthető millió nagyszerű dologgal, ez csak azon múlik, hogy alapvetően mennyire van valakinek az életre nézve koncepciója. Az unalom belül van, ez nem kívülről jön. 
Ezek szerint nem élvezed eléggé a munkádat, nincs elég szellemi kihívás és kreativitás az életedben. Számomra ezt üzeni az is, hogy stikában pornóképeket raksz föl az internetre. Ha valami olyasvalamit csinálnál, olyasmiért lobognál, égnél, amiben egész lényed, személyiséged megmérettetődik, amihez a képességed legjavát kellene mozgósítanod, nem lenne szükséged arra, hogy a széttett lábadat mutogasd idegeneknek az interneten. Mindamellett ezzel sincs semmi baj, nem árt igazából senkinek, csak azt szeretném, hogy lásd: ez pótcselekvés. Valamiben bizonyára segít téged, épp az elsoroltak miatt meg is értem, hogy szükséged van rá, de nem ez az igazi megoldás. A valódi az lenne, ha megtalálnád azt a produktív önkifejezési formát, ami  önbecsülést adva a te egyedi képességeidre és lényedre építve adná meg számodra az önkifejezés megélését. Neked kell magadat annyira ismerni, hogy egyáltalán merre indulj el ez ügyben. Úgy gondolom, hogy huszonéveid vége fele, max. harmincas éveid elején levő fiatal nő vagy, szinte bármilyen irányba elindulhatsz még. Exhibicionistának érzed magad? Szuper! Ez azt jelenti, hogy nemcsak a megmutatni vágyás energiája van meg benned, hanem van mögötte valami, ami meg akar mutatódni. De vajon milyen vonalon? Képzőművészet, kommunikáció, irodalom? Szociális vagy művészeti vonal? Vagy valami egészen más út? Persze végül is az interneten való önmutogatással is nyilván örömöt okozol valakiknek, de vajon ez hova vezet, és meddig elégít ki? El tudod képzelni, hogy 35-40-50 éves korodban is titokban föltett képeknek örvendezz? Ráadásul az is nyilvánvaló (az emberi mohóságból adódó), hogy ami most sok, hamarosan megszokott, majd kevés lesz... Mindez hova vezethet?

Ez most megmutatta neked, hogy milyen nagyszerű dolog bevállalni magad, kitárulkozni, de vajon milyen lenne ezt más szinten is megélni? Ajánlanám neked (ha te is úgy érzed, hogy ez neked oké), hogy menj el egy pszichodrámacsoportba, ahol érzékeny játékkal, verbális és metakommunikációs megnyilvánulásokkal érzelmi és lelki szinten is megmutathatnád magad másoknak, és magadnak is, a saját önismeretedet gyarapítva. És ettől biztos nem kellene lefojtott bűntudattal azt érezned a férjeddel szemben, hogy: „biztosan agyonütne, ha megtudná, mit művelek a háta mögött!” Nyomorúságos hosszú távon ilyen titkot cipelni, úgy fogod érezni egy idő után, hogy két külön éned és életed van, teljesen skizoid szituáció. Pedig hát nyilván te is egységben levőnek szeretnéd magad megélni, de hát ehhez meg kell találnod azt a formát, szublimált libidódnak és megéletlen exhibicionizmusodnak, kreativitásodnak és megmutatni vágyásodnak azt a módját, amire büszke lehetsz, amit a férjed, a környezeted előtt is nyíltan fölvállalva élhetsz meg. Ehhez önismeret kell. Rengeteg út van, ami ebben segít. (A pszichodráma csak egy a sok közül.)

Mindenesetre a pornós képeid miatt sose haragudj magadra, ez is csak egy út a sok közül, hogy közelebb juss magadhoz. Biztos, hogy nagyon sokat tanított, adott, sok új információt hozott rólad, neked. De az elkövetkező évtizedekre nézve én személy szerint semmiféleképpen nem tartom perspektivikusnak.
Leveled utolsó részében ezt írod: „Szexfantáziámban is állandóan nők szerepelnek... Van egy fiús alkatú színésznő, akibe szerelmes vagyok – azaz sokat fantáziálok róla szexuálisan...
Van olyan előzménye is a dolognak, hogy a szüleim rendkívül szigorúan, szemellenzősen neveltek, 22 éves koromig szűz voltam. Talán a ki nem élt vágyaim jönnek elő, mikor magamat fotózgatom...” Elhiszem, drága. A prüdéria rengeteg torzuláshoz vezet, hihetetlen léleknyomorító hatása van. Ha így dolgozod föl mindezt, jól teszed. Nagyszerű, hogy ösztönösen utat találtál ezeknek az elfojtásoknak a feldolgozására. A saját testünk megismerése és elfogadása nagy felszabadító erővel bír. Abban sincs semmi kivetnivaló, ha kíváncsiságból összejönnél egy nővel. A szexualitás az egyik legintenzívebb (és ráadásul az egyik legkellemesebb) önismereti út. Aztán majd úgyis kiderül, hogy mit hozott számodra az élmény. A lényeg az, hogy bármit is teszel, próbáld úgy tenni, hogy ne bánts és ne csapj be vele másokat. És magadat se!

Nincs recept arra, hogy mitől vagyunk „jók” vagy „rosszak”. Ha mégis, az talán a szándékos ártás. Igen. Ha valakinek direkt rossz érzést akarunk okozni, az rossz. De hány olyan helyzetet tudok, amikor a másik épp ettől a „direkt rossz”-tól fejlődött, és lett aztán sokkal emberibb emberré...
A kérdésedre a válasz, hogy egy ilyen rövid levél után mit gondolok rólad? Benyomásaim vannak. Elsősorban az, hogy útkereső vagy, nem igazán találod még önmegvalósításod formáját, módját. Az anyaság biztos nagyon fontos alappillére és szentsége az életednek, de az is biztos, hogy te nem az a típus vagy, akit ez százszázalékosan kielégít. A pornósite-os játékot én önismereti eszköznek látom, szembesülés magaddal, azzal, hogy rengeteg megmutatni, adni vágyás lakozik benned. De vajon mi az, amit igazán szeretnél magadból megmutatni? Mely képességeidet? Ez az igazi kérdés! Többek között erről szól az önismeret, hogy erre választ kapj.

A másik dolog, amit a férjeddel való, vagyis a hosszú távú párkapcsolatról írtam: tudatos energiabefektetés a közös örömökbe, élményekbe, energiaforrások felfedezésébe. Mert ez a nemi életre is kihat. Az éveken át tartó monoton élet monoton szexuális életet is hoz magával.
Szóval, kedves „Nyuszilány”, hál’ istennek van min melózni! Hihetetlen mennyiségű tudás van bennünk, ráadásul minden kérdésünkre ott van a válasz belül, érdemes lesz elindulni befelé, hogy meghallhasd! Hajrá! Jó fülelést, ha már olyan szép nagy tapsifüleket növesztettél!

Soma Mamagésa

Az írás megjelent az Ébresztő! 2 című könyvben és a Nők Lapja Café-n.