Talán mindannyian kipróbáltuk már, milyen érzés, ha van valamilyen titkos vágyunk. Vitathatatlanul van egy varázsa ennek az érzésnek. Olyan, mintha lenne ezáltal az embernél valami segítő
talizmán, ami mindig nála lehet. Hiszen a titkunk a miénk, senki nem veheti el. Ez a másik fő ok, ami miatt olyan vonzó.

Emlékszem, amikor 19 és 20 éves korom között a Gördülő Csapágy Művekben (azaz GÖCS-ben) dolgoztam, az volt a titkos vágyam, hogy hamarosan felfedez Fellini (maga a Mester, az akkori kor egyik leghíresebb élő rendezője), és én leszek az egyik kedvenc színésznője.
Bár csupán 4 hónapig dolgoztam ott, (folyamatos 3 műszakban), de ez idő alatt a 8 órás munkaidőnek legalább a 80%-át az töltötte ki, hogy a legapróbb részletekig elképzeltem azt, hogy milyen lesz
népszerű színésznőként, dívaként alakítani, élni. Láttam a körülöttem
ugráló sisere hadat, a sofőrömet, öltöztető nőmet, a rajongóimat és irigyeimet, és míg a zajos, olajos gépekbe dobáltam be a fém csapágyakat, én voltam a világ egyik legboldogabb embere. De erről nem
beszéltem senkinek. Főképp nem a kollegáimnak. ( Enélkül is rendszeresen ment a gúnyolódás: "na művésznő, vót mán ma norma?") Szinte teljes mértékben felül tudott emelni az akkori helyzetem
nehézségein ez a folyamatosan bomló álomkép: hogy egyszer népszerű művésznő leszek.

De a képlet nem ilyen egyszerű. Nem gondolom azt, hogy minden olyan titkos vágy, ami kimenekít a jelenből valami kecsegtető jövőképpel, feltétlenül építő. Ugyanis ahhoz, hogy az legyen, kell, hogy legyen valami realitás alap. Vagy másképpen szólva: valami, amit nem csak ő akar, hanem az élet is tőle. Tudom, ez elsőre olyan kishitűen hangzik, úgyhogy kifejtem, ezt hogy értem. Éppen akkor tanultam pszichológiából az identitás zavarokat ( imádom a szinkronicitást), amikor a Megasztárban a castingok, azaz első meghallgatások folytak. Több száz embert hallgattunk végig, akiknek ( a bennem élő szorgos, vizsgálódó Klára ezt állapította meg) szerintem kb. a 75-80%-a alkalmatlan volt a pályára. Döbbenetes volt azzal szembesülni, hogy ennyire híján vannak az emberek az önismeretnek! Ebből nagy bátran azt a következtetést vontam le, hogy korunk egyik népszerű identitás zavara a : self discrepancia. Ez azt jelenti, hogy van egy vágyott, áhított én, és van a valós, és a kettő között egy szakadék tátong. Vagyis elhiszi magáról az „alvó gyermekember”, hogy alkalmas pop sztárnak, miközben se jó ritmusérzése, hallása, hangja, kiállása, átadnivalója nincs. És nyilván ezt ő akarta, vágyta, hiszen ideutazott, órákat várakozva sorba állt, belefektetett időt, energiát.

És mi lett a vége? Ha szerencsés volt, nem válogatták be adásba a róla készült felvételt. Ha nem, akkor még mindig nem biztos, hogy megértéssel tekintett vissza magára. ( Néha fölmentem a műsor site-jára elolvasni a kommentelőket. Uramatyám, miket kaptam ott!...Pedig soha nem gúnyoltam ki, vagy bántottam azt, aki még „alszik”.) Biztos vagyok benne, hogy sokféle olyan titkos vágyat, álomképet képesek az emberek dédelgetni, aminek semmiféle realitás alapja nincs.

Eszembe jutott kislány koromból az egyik osztálytársam apukája, egy hajdúnánási ( ott nőttem föl) paraszt ember, aki egyszer részegen elmesélte, hogy van egy nagy álma. Szeretne a kertjükbe egy medencét, hogy odajárjanak a német turisták hozzájuk nyaralni. A kis szobát is ki lehetne nekik adni. Ehhez el kell , hogy mondjam, hogy ő klasszikus nánási paraszt volt, ami azt jelentette, hogy a hátsó kertben baromfi, sertés és tehén ( a velük járó szagokkal), illetve , hiába volt fürdőszobájuk, a WC kint volt ( fabudi), mivel: „ahol eszünk, ott nem szarunk.” Megdöbbentem ezen az irreális vágyálmon, gondoltam, csak részegen jött ki belőle, és pár hónap múlva rákérdeztem: „Pista bácsi, épül még a medence? „

-          Persze Gyöngyikém, csak ezeknek ne mondjad, mert kishitűek! De majd meglátják!

Mi játszódott le vajon gyermeki, pontosabban gyermeteg lelkében? Hogy majd így néznek föl rá? Hogy „úri”munkából keresi a pénzt, és nem állattenyésztésből, földművelésből? Így akarta megmutatni, hogy ki tud törni?

Vajon épp ezért lehetnek titkosak a vágyak, mert valahol az emberek a lelkük mélyén érzik, hogy nevetségesekké válhatnak, ha elmondják?

De valójában ez részletkérdés. A lényeg az, hogy ez a titkos vágy segít-e?

Talán a tehetségkutatókra érkező meghallgatottaknak is – legalább egy részüknek – felébredni. Vagy sem. Hiszen rengeteg tehetségtelen ember is van a pályán. És a legelképesztőbb, hogy vannak, akiknek az jön be. Tehát még tehetségtelenséggel (vagyis reális alapok nélkül) is be tud jönni a vetített mozi, ha kellőképpen kitartó az ember, és a Sors is támogatja ebben. ( A „reális alapokról” az a véleményem, hogy egyre inkább látom: szubjektív valóságban élünk.)

Még néhány évvel ezelőtt halottam valamelyik csatornán nyilatkozni egy olimpiai sportolót, akitől megkérdezték, hogy mi adott neki lelkierőt a rengeteg edzéshez? Azt mondta, hogy kissrác kora óta dédelgette magában azt a titkos álomképet, hogy egyszer miatta játsszák le az olimpián a magyar himnuszt. De erről nem beszélt senkinek. Még a szüleinek se. Az már nem derült ki, hogy mért nem, és az sem, hogy mi történt benne azután, hogy teljesült a vágya.

Mindenesetre segített neki.

Kis kitérővel elmesélném, én hogy éltem meg, amikor rájöttem: teljesült a vágyam.

A Megasztár 2. szériájának ideje volt, dörömbölt ez a műsor, az akkor legnépszerűbb TV műsornak voltam az egyik szereplője. Rengeteg felkérést kaptam, a mo.-i fizetésekhez képest sztárgázsikért. Válogattam köztük, mint Hamupipőke a lencsében. Egy alkalommal (amiből persze sok volt) egy reprezentatív újságba készítettek velem interjút, hozzá fotókat. Ez egy nagy költségvetésű újság, és produkció volt. Emlékszem, megszámoltam: 13-an ugráltak körülöttem , hogy meglegyen néhány jó fotó. ( A fotós, és 2 asszisztense, a stylist és asszisztense, a sminkes és asszisztense /aki egyben a tanuló is mellette/, a fodrásznak dettó volt tanulója, a berendező, az egész kép imidzsért felelős ember az újságtól, a gyártásvezető, meg a küldd ki- hívd be ember, aki a kávét és szendvicseket hozta. ) Az volt a feladatom, hogy a jobb térdemen térdepeljek (amin épp volt egy nagy plezúr), és közben a bal kezemben fogjak egy gésa teáskannát, azt tartsam az arcommal egy vonalban, és közben mosolyogjak. Ez egy több órás, nagyon fegyelmezett munka volt, és míg a fájós térdemen térdepeltem, a hamis mosoly mögött csendben fegyelmezve magam, (hiszen azt éreztem 10 perc után, hogy leszakad a karom) , megszólalt belül egy kis hang: de hát ezt akartad! Erre vágytál! Emlékezz vissza, hányszor képzelted el annak idején, hogy ez majd milyen jó lesz! Itt van, teljesült az álmod!

Elképesztő ürességet éreztem akkor. De nem azt a jó fajta ürességet, mint egyes meditációk alkalmával, hanem egy kifosztott ürességet. Mintha felocsúdtam volna valamiből. Azonnal azt éreztem, ezen csakis is úgy tudok keresztül lépni, tovább haladni, ha lesz új álmom. De már nem ilyen gyermeteg, külcsínyes, hanem mélyebbről jövő, maradandóbb, ami valóban örömöt ad. Az pedig magához az alkotáshoz köthető, az alkotás megéléséhez.

Egyébként ma már jó ideje nincsenek titkos vágyaim.

Néha beúszik egy kép, hogy 117 éves koromban (de lehet, hogy ezen még módosítok, és kitolom későbbre) a tanítványaim, szeretteim körében átmeditálom magam a másik oldalra, és vonzónak tartom a stílusos halált, aminek módját és idejét magam választom meg. De ez nem titkos. Teljesen nyíltak a vágyaim: szeretném minél szélesebb spektrumban megtapasztalni a gondolatteremtő, materializáló erejét. ( Ez már elindult, de jó lenne egészen látványos dolgokat is megtapasztalni. Egyébként szerintem ez a képességünk egyre inkább ki fog bomlani.) Szeretnék még az éneklésben is egy szintlépéssel egybekötött visszatérést, de ez sem titkos vágy. És még sorolhatnék párat. Igazából egyikhez sem ragaszkodom. Nincs bennem görcsös akarás. Inkább csak figyelem, mit akar tőlem az élet, és igyekszem azt egész lényemmel csinálni. Nem nagyon van bennem akarás, csak figyelem, mire érzek elhívást, merre van feladatom.

Ha visszagondolok a titkos vágyaimra, azt látom, hogy még ha az adott pillanatban segítettek is, kivontak a jelenből. ( Nyilván izgalmasabb volt gondolatban Fellínivel forgatni, mint a csapágyakra és a ronda, zajos gyárra koncentrálni). Így tudtam túlélni a jelent. Emlékszem, kb. 33 voltam, amikor azon kaptam magam, hogy még mindig a jövőbeli álomképeim gyártásában élek. És hangosan rá is szóltam magamra: Gyöngyi! Állj le! Most már gyere vissza a jelenbe! Nézd meg, milyen szép az életed!

Eszembe jutottak a borsodi cigány nyomor telepeken, putrikban élő emberek. ( Akár máshonnan is eszembe juthattak volna, de hozzájuk járok le évek óta.) Jó néhány fiatallal beszélgettem, akiknek vannak álmaik, vágyaik. Bevallottak és titkosak is.

Leginkább talán akkor van szükség ilyen álmokra, ha az ember valamiért ráállt arra, hogy kimeneküljön a saját jelenéből.

De ha az ember elégedett azzal, amiben van, akkor nincs szüksége vágyak dédelgetésére! Mindig a jelenben tudni megtalálni azt, ami által egyszerűen „csak” ott van az ember, egész lényével abban, amit csinál, mint egy játszó gyerek…talán csak ennyi. 

Soma Mamagésa

A cikk megjelent az Elixír Magazinban.