Abúzus, szégyen, rák

Szerintem szinte minden ember ismer valakit, aki vagy most rákos beteg, vagy az volt, vagy valamely hozzátartozója, barátja, kollegája szenved (vagy szenvedett) ebben a betegségben. Olyan, mintha a rák, mint valami hatalmas mérges pók elkezdte volna szőni körülöttünk a hálóját. Rengetegen írtak, írnak erről az egyre terjedő betegségről, lehetséges gyógyításairól, megelőzéséről, lefolyásáról. Én nem vagyok orvos, sem ebben a témában szakember, de mint életvezetési tanácsadó rengeteg testi-lelki problémával küzdő emberrel kerültem kapcsolatba. Kilenc hónapon át vezettem (saját szervezésben karitatíve) egy 28 fős, onkológiai betegséghez köthető női csoportot, ezért elég sok élményre, érzésre, meglátásra tettem szert. Egyszerűen elkezdett érdekelni, hogy mi zajlik azokban, akik rákosak, mik lehetnek az okok, közös jellemzők, átélések. 2014 őszén indítottam el a Női Teljesség Csoportomat, amibe 3 féle nő jelentkezhetett. 1. Akik most rákosak. 2. Akik ebből meggyógyultak, avagy tünetmentesek. 3. Akik attól félnek, hogy rákosak lesznek, mert valamely közeli hozzátartozójuk ebben a betegségben halt meg. És ami még a jellemző volt a csoportban: a mell, illetve a méh rák, vagyis a nőiséghez köthető betegségek.

Mielőtt belemennék a személyes tapasztalatok részletezésébe, le kell, hogy írjak egy olyan tapasztalásomat, amivel nem csak ennél a csoportomnál szembesültem. Az elmúlt hét év alatt közel 1400 nővel dolgoztam kurzusaimon, nyári táboraimban, méh tisztító szertartásaimon. Szinte minden alkalommal megkérdeztem a csoportomat, hány nőt abuzáltak, erőszakoltak, molesztáltak. Szinte mindig a csoportok egyharmada jelentkezett. Tudom, ez nem reprezentatív felmérés (még az is lehet, hogy én vonzom a bántalmazott nőket – engem is abuzáltak), de több helyen olvastam ugyanilyen, vagy hasonló értékekről. Pl.a Nők Joga internetes oldalon (http://nokjoga.hu/alapinformaciok/statisztikak ) ez az adat van fent: „A nők 23 százaléka élt át legalább valamilyenfajta fizikai erőszakot jelenlegi vagy volt férfipartnere által. (Az adat konzervatív becslésű alsó érték.)”  Az erőszak lehet szóbeli, lelki, testi, szexuális és gazdasági (anyagi) – mindezekről szintén részletesebben lehet olvasni a fent említett site-on.

És tegyük hozzá, hogy ez a statisztika mára sokkal jobb, mint őseink idejében. Ráadásul egy bántalmazott nő ma több helyre is fordulhat segítségért. Nagyanyáink idejében csak a rendőrségen tehetett panaszt, ahol ezzel nem foglalkoztak. Ráadásul még a kialakult hitrendszerek is támogatták ezt a borzalmat. Ismerjük a mondást: „Pénz számolva, asszony verve jó.” Na de kinek jó ez?!?

És ha már behoztam a nagymamákat, elengedhetetlennek tartom, hogy korunk egyik legnevesebb gyógyítójának, Bert Hellingernek ( a családállítás módszerének megalkotójának) a tapasztalatairól ne szóljak. Hellinger több tízezer családállítás után azt szűrte le, hogy a nagyszülők traumái jellemzőbben az unokák életében hagynak nyomot, kulminálódnak tovább. Ő ezt hívta „dupla eltolódásnak.” Több, mint száz családállítást láttam –lenyűgözőnek tartom a módszert- és bizony számomra is egyértelművé, láthatóvá vált Hellinger megállapítása.

Dr. Skinner, a Washington State University sejtbiológusa, állatkísérleteire és tapasztalataira hivatkozva azt állítja, hogy a nagyszülők, sőt dédszülők élettapasztalatai olyan változásokat okoztak petesejtjeikben és spermiumaikban, melyeket továbbadtak gyermekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak. (Ezt nevezik úgy, hogy transzgenerációs epigenetikus öröklés. )

És bár semmilyen statisztikát nem ismerek arra vonatkozóan, hogy milyen összefüggés van a bántalmazás, abúzus, és a rák között, de azt el kell, hogy mondjam, hogy a csoportomból két asszony halt meg, és az egyiket a férje verte, alázta huszonéven át, a másiknál pedig az anyai nagymamát, akinek a lánya (vagyis az ő anyja), tipikus alárendelt szerepben levő mártír asszony életet élt. Nyilván ilyenkor felmerül a gondolat, hogy kiből válik áldozat (ezzel foglalkozik a viktimológia) , de az is, hogy úgy a bántalmazás, mint a rák (akár egymástól függetlenül is) hogyan ölthet ilyen méreteket???

( A női onkológiai megbetegedésekről itt lehet bővebben olvasni:

http://www.medicalonline.hu/rakregiszter/cikk/a_nogyogyaszati_onkologiai_betegek_ellatasarol

Itt azt írják, hogy „Tehát azt mondhatjuk, hogy évente átlagosan 4500 új beteg gyógykezelésére – műtétre, kemoterápiára, illetve sugárkezelésre – kell felkészülni.” Ha belegondolok a szavak mágikus teremtő erejébe, akkor azt mondom, ezek nagyon veszélyes kijelentések. Persze értem a tendenciák megfigyelését, de közben azt is tudjuk, hogy a félelemkeltés növeli azt, amitől félhetünk. Ráadásul a rák igen jó biznisz.)

Tudom, hogy tudományos háttér nélkül nem kompetensek a meglátásaim, de engem (aki igenis tudom, hogy nem csak a női lelkek kutatója, ismerője, de szeretője is vagyok) jelenleg semmi nem tud eltéríteni azon álláspontomtól, tapasztalatomtól, hogy a nőiségükben sérült, alacsony önértékeléssel rendelkező nők jellemzően több nőgyógyászati problémával (akár onkológiaival is) küzdenek, mint a nőiségüket harmonikusan megélők.

A Női Teljesség Csoportomból távozott nők egyikét különösen jól ismertem. Hat éven át járt hozzám különféle  kurzusaimra, és úgy éreztem, amit akkor tudtam, megtettem érte.  Erősen megérintett a halála, hónapokon át gondolkodtam rajta, mit adhattam volna még neki, illetve mért  halt meg ilyen fiatalon. (54 éves volt.) Mígnem a sok éves információból összeállt a kép (legalább is az én szubjektív, róla alkotott képem), hogy a halála egyik fő oka az volt, hogy nem volt képes megbocsátani saját magának, amiért huszonéven át élt a testileg-lelkileg bántalmazó férjével. Erről mi sokszor beszélgettünk, de csak halála után láttam, éreztem meg, hogy ez milyen mélyen benne maradt. Nem tudta – vagy talán nem is akarta- szóval nem volt képes ezt kidolgozni magából. Nem tudta megbocsátani a saját gyengeségét, hogy a fiatal éveiben nem kiteljesedett, hanem alázott nő volt, és hogy a gyerekeinek is ezt a példát adta tovább. Mondhatnánk, hogy ez csak egy történet, de azért emeltem ki, és tartom különösen tanulságosnak, mert jó néhány bölcseletben megtalálható az, hogy a tisztulásnak hét szintje van. A legalacsonyabb szinten van a test megtisztítása, a legmagasabb szinten pedig az, hogy saját magunknak képesek legyünk megbocsátani. (És ez mindannyiónkra vonatkozik.) Vannak, akik úgy gondolják, hogy az emberi fő bűn az, ha valaki önmagának képtelen megbocsátani. Nos, ez egy szempont, vélemény, de az egészen biztos, hogy a tudattalanba lenyomott haragok, szégyenek, bűntudatok hosszú távon nyomot hagynak a testben és a lélekben egyaránt.

Szinte minden csoportomban – a Női Teljesség Csoportban kiemelten- fontosnak tartottam, tartom a szégyennel való belső munkát. (Idekapcsolódóan ajánlom Dr.D.R.Hawkins: Erő kontra erő című könyvét. Ő is – mint sok-sok pszichológus- a szégyent tartja a legnegatívabb, leginkább lehúzó érzelemnek.) A szégyen olyan, mint a savó. Még rosszabb. Megállás nélkül mar belülről, mindaddig, amíg az ember meg nem látja, fel nem oldja, ki nem szabadítja magából. Ezt mindenkinek ajánlom! Ha nem megy egyedül, hát segítséggel. (Mint mindenben, igazából ebben is olyan ember kompetens segíteni, aki a saját szégyeneit feloldotta, kidolgozta magából.)

Ebben a bizonyos Női Teljesség Csoportomban a következő találkozás előtt egy hónappal feladtam házi feladatnak, hogy a résztvevők írják össze a szégyeneiket. Főképp a legerősebbeket vegyék elő, amiket talán még senkinek, vagy csak 1-2 embernek mertek elmondani. Álljanak el a saját útjukból, és emeljék föl a szégyeneiket saját magukhoz. Emeljék a sötétből a fényre, a ki nem mondottból a kimondottba, felvállaltba. Elmondhatatlanul gyönyörű folyamatok indultak meg! (Persze én élen járok a példával, a legdurvább sztoriimat veszem elő.) Most, hogy a cikk írása kapcsán megkerestem a nőtársaim visszajelzéseit, idézek tőlük:

„Amikor a szégyeneket kellett összeírni, még csak házi feladatnak, már akkor az felkavart. És ahogy elkezdtem emlékezni, egyre több jött. Mintha visszamentem volna egy időutazásba. És közben láttalak benneteket lányok, és erősített, hogy ti is ezen dolgoztok, gondolkodtok, és tudtam, hogy majd ha együtt leszünk, egyikünk a másikat fogja bátorítani. Írás után már nyugodtabb lettem. Természetesebb lett a történet bennem, kevésbé zaklató. Amikor pedig elővettük a foglalkozáson!?! A   sötétben tájékozódás utáni kimondásokkal ez tovább oldódott. Könnyebb, felszabadultabb lettem.”

„Ezúttal is nagy élmény volt. Rájöttem, hogy az önszeretetben még nagyon sokat kell fejlődnöm, s hogy túl szigorú vagyok magammal. Arra is rájöttem, hogy még mindig kínoznak a múlt sebei, hiába igyekszem tudatosítani magamban, hogy az már nincs, elmúlt... És közben azt is éreztem, hogy ahogy kimondom a szégyeneimet, elkezdenek elolvadni. El is mosolyodtam magam, mert hirtelen beugrott különféle vámpírok képe, akik ahogy nap éri őket, elpusztulnak. Körbenéztem, és éreztem a rengeteg szeretetet, ami tőletek érkezett. Olyasmi békés, boldog érzés volt, mint mikor elcsitul minden hajnalban, épp mielőtt csicseregni kezdenének a madarak. Ezúttal nagyon határozottan sikerült látnom magam egészségesen és boldogan. Épp úgy, ahogy többször leírtátok. Köszönöm Nektek!

"Miközben írtam össze a szégyeneimet, arra is rájöttem, hogy talán ezek megléte miatt is, egy csomó mindent nem engedtem meg magamnak, hogy túl sokszor akartam másoknak megfelelni, és ez elindított bennem egy változást. Minden szinten ( fizikai, érzelmi, szellemi) egyre több új dolog fele fogok nyitni, új örömök, merészebb gyönyörök fele.  Az , hogy elkezdem a saját életemet élni, gyógyítani fog."

Mindezt javaslom beteg és egészséges embertársaimnak egyaránt. De ehhez be kell gyűjteni az erőt, hiszen a saját félelmeinkkel, szégyeneinkkel, árnyék-énünkkkel (erről már korábban írtam) szembenézéshez is erő, energia kell. Meg kell találnunk ehhez a megfelelő pillanatot, rá kell hangolódni erre. Így akár még egy szertartás, rituálé is lehet belőle, amikről pedig tudjuk, hogy minden korban és kultúrában igen nagy jelentőséget tulajdonítottak nekik. Hogy miért? Mert segített elengedni, és lezárni egy korábbi korszakot.

A következő alkalommal a legszívmelengetőbb személyes történésekkel (ezáltal érintve a férfiakat is, hiszen  egy hajóban evezünk), és a nőket megbetegítő, lehúzó hitrendszerekkel folytatom a női onkológia témában az írásom. Hiszen tudjuk jól: a hitrendszerek meghatározzák a gondolatainkat, a gondolatok az érzéseket, azok hatnak az energia szintünkre, majd a testünkre.

Soma Mamagésa

Az írás megjelent a Pszichológia & Practicum Magazinban.