Van bennünk egy fantasztikus képesség, ami az életből, az élni akarásból, az élet szeretetéből jön. Ez hozott ajándék, a szervezet öngyógyító, önszabályozó, megújító, gyarapító, folytonosan egyensúlyra törekvő képessége. (Az élő szervezetnek a változó külső és belső körülményekhez való alkalmazkodó képességét, amellyel önmaguk viszonylagos biológiai állandóságát biztosítjuk, homeosztázisnak hívják.) Az igazi egészség nem csupán az, hogy éppen nincsen semmi bajunk, hanem az, hogy ezzel a képességünkkel élünk-e, avagy megtagadjuk, blokkoljuk.  

Valójában minden gyógyuláshoz kell a saját, gyógyulás mellett letett voksunk.

Mindenekelőtt leszögezem: abszolút respekt és hála az orvostudomány munkásságáért. (Külön köszönetet mondok az inzulinért, mert anélkül több mint valószínű, hogy az anyukám már két évtizede nem élne.) De sorolhatnám a hálák és köszönetek sorát, ahogyan sokan mások is, ha szétnéznek a családjukban. Rengeteg nagyszerű, szaktudással és hivatástudattal rendelkező orvos és más gyógyító van a világban, akiknek a segítsége nélkül a ma emberének esélye sem lenne az öngyógyítást megtapasztalni.

Mindezek ellenére, vagy inkább emellett úgy gondolom: az, hogy valaki meggyógyul-e vagy sem, sikerül-e az adott műtét, beavatkozás, gyógyszeres vagy bármely más kezelés, legfőképpen rajta múlik. Nagyon mély belső döntésen, amit sokszor talán nem is mondunk ki, sőt, nem is tudatosítunk, hiszen a lélek olyan mély bugyrában történik, ahol ritkán járunk. És ez már nem az akarat szintje.

Régi történet a jéghegy-elmélet, Freud már a XIX. század végén kidolgozta, míg Jung tovább mélyítette, pontosította. A vízből kilátszó jéghegy a tudatos szint, ahol akár azt is gondolhatja a beteg, hogy meg akar gyógyulni, a víz alatti terület – több mint a körül-belül 90% – pedig a tudatalatti. Ennek része a tudatelőttes – ahogy Freud mondta: „az álom maga a luxuslejáró a tudatalattiba” –, a személyes és a kollektív tudatalatti, még mélyebben pedig már az archetipikus képek, szimbólumok, illetve a megfoghatatlan van. A tudatalattinkban találhatóak a késztetések, a vágyak, és a különféle félelmek miatt elrejtett, elfojtott, hozzá nem férhető emlékek, amelyek befolyásolják a cselekedeteinket.

Sokszor megtapasztaltam kineziológiai oldásaimon (erről is majd később), hogy míg a tudatos énemmel igent mondok valamire (például: Szeretnél harmonikusan élni? Igen.), addig a sokkal dominánsabb tudatalatti nemet mond, amit az is mutat, hogy az izomteszt során elgyengülnek az alkar izmai. Tehát mélyen, legbelül mi magunk döntjük el, hogy meggyógyulunk-e vagy sem. Mindenki más csak asszisztál nekünk. Belegondolni sem egyszerű abba, hogy az életünk alakulásáért mi felelünk. Elszoktunk ettől. Olyan időszakot éltünk, amiben nagyon sok mindenben mások döntöttek helyettünk. Tettük, amit mondtak, kijelöltek, elvártak, így persze a felelősség se a miénk volt. Mindamellett mégsem gondolom azt, hogy egy orvosi műhiba következmények nélkül való. Természetesen a felelősségre vonás elengedhetetlen, de én magam nem hiszek a véletlenekben. Körülbelül húszévesen írtam, hogy „nincsenek véletlenek, csak mi vagyunk éretlenek.

...kattints a teljes cikkért: 

http://www.ujegyensuly.hu/spiritualitas/mit-jelenet-az-ongyogyitas