Biztos vagyok benne, hogy az egyik legjellemzőbb negatív emberi tulajdonság az irigység. De vajon honnan jön, és mért van ennyire dominánsan jelen?

Az emberek nem szeretnek őszintén beszélni az irigykedéseikről, sőt, vannak, akik fel sem ismerik, hogy amikor a másikat kritizálják, pocskondiázzák, akkor valójában irigyek rá. De mire is, és miért? Bennem kiskorom óta rendszeresen megjelenik az irigység érzése, amit évek óta – tudatos felnőttként – górcső alá is veszek, elemzem, vizsgálom, igyekszem megérteni, honnan és miért merült föl. Weöres Sándor azt írta, hogy:” Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.” Ápolt tulajdonságaim jók…ez nekem tetszik. Vagyis ha elkezdem „ápolni”, fölemelni magamhoz az irigységem, ha igyekszem megérteni – ami által oldódik is- akkor ez akár jó is lehet, előrevivő, értem való.

Az első erős – élénk sárga, már-már kislibazöldbe hajló- irigység érzés 5 éves korom körül öntött el, amiről még fénykép is van. (Sajnos a fotó fekete-fehér, így a színek nem látszanak rajta.) Akkor volt az Új Élet TSZ-ben (ahol apukám agronómus volt), a TSZ dolgozóinak a gyerekeinek a névadó ünnepsége – a kommunizmus keresztelője. Mivel én nem voltam se bölcsődés, se óvodás, ezért már az egy élmény volt, hogy volt körülöttem egy csomó gyerek. És ott volt Ő is…irigységem első tárgya: egy szőke, hosszú, egyenes hajú kislány, aki az ünnepségen verset olvasott föl. Még most is emlékszem rá, addig soha nem ismert új érzés öntött el (igen, tetőtől-talpig magáévá tett), és szinte elkezdtem a kislányt utálni, amiért neki hosszú, egyenes, szőke haja van, amilyet én oly sok éven át szerettem volna. De vajon miért? És milyen érdekes, hogy épp a haj (Sámson nyomán a hatalom és az erő szimbóluma), ami kiváltotta bennem ezt az érzést, ami később a saját egyedi védjegyemmé lett! Amikor az ember még egészen kicsi, nem hasonlít, hanem fölfedez. Aztán fokozatosan kialakul egy értékrend, amiben a dolgok/emberek/érzések/helyzetek/stb…cimkézve lesznek. Én akkor a hosszú, egyenes, szőke hajról úgy gondoltam, hogy menőbb, szebb, mint az én nagy hullámú, extra sűrű, félhosszú, de inkább rövid barna hajam. (Csak később göndörödött be, az első menstruáció megjövetele után- na, az volt még egy borzalmas folyamat számomra…) De vajon mért akarunk – néha már-már kényszeresen – menők, jobbak, szebbek, okosabbak, sikeresebbek, gazdagabbak, stb…lenni, mint a többiek? Azért, mert azt gondoljuk, így, ahogy most vagyunk, nem vagyunk ELÉG JÓK. Ebből a torz tévhitből fakad minden irigység, mert azt hisszük, nem vagyunk elég jók.

Mielőtt nekiláttam ennek az írásnak, elkezdtem a környezetemben érdeklődni: ki szokott irigykedni. Két olyan ismerősöm is van, akik nem irigykednek soha. Ez kicsit meg is lepett, hogy ilyen is van – nem hiszem, hogy ez jellemző lenne - de biztosan tudom, hogy igazat mondtak. Az idősebbik (csodálatos ember) azt mondta, hogy ő nem emlékszik rá, hogy valaha is irigykedett volna. Ismerem a hátterét, egy szem gyerekként nőtt föl, imádták a szülei, és mindent megkapott, ami fontos volt, fizikai, érzelmi és szellemi szinten egyaránt. Ráadásul egy kifejezetten szép emberről van szó. A fiatalabbik ismerősöm szintén szerencsés gyermekkornak örvendett, hasonló paraméterekkel, mint az imént említett idősebb ismerősöm. Ő azt mondta, hogy csak nem létező figurákra szokott néha irigykedni. Azonnal rákérdeztem: Batman, Pókember? „Igen”- válaszolta. Főképp Batman-re, mert  ugyanabból az archetipusból ő a gazdag változat. Azt már nem elemeztük ki, hogy vajon a különleges képességeire irigy-e, vagy a hatalomra, ami ezzel jár, vagy a vagyonára, vagy arra, hogy képes a tudását, képességeit, adottságait ilyen professzionálisan integrálni és fókuszálni? Ismerve őt, én azt gyanítom, hogy ez utóbbiról van szó, ugyanis a fiatalember egyik tudattalan félelme, hogy nem használja ki, és nem éli meg a hozott és szerzett tudását, képességeit. És innen eljutottunk oda, hogy : önbizalomhiány, kishitűség. (Ami szintén önbizalomhiány.)

Odajutottam ebben a témában, hogy az irigység háttere, gyökere, az a gyerekkorból hozott élmény, amikor belénk égett az, hogy nem vagyunk elég jók, és ez kialakította bennünk az önbizalomhiány érzését. És amikor újra és újra átéljük az irigységet, akkor újra-és újra visszazuhanunk a sérült kisgyermek én-állapotba. Erre mondják a pszichológusok, hogy ez egy regresszió, regresszál az illető.

Vagyis  amikor elkezdtem különféle énekesekre irigykedni, hogy nekik micsoda koncert turnéjuk, és youtube-os letöltöttségük, és szimfonikus nagyzenekaruk, és slágerlistás rádiós lejátszásuk, stb…van, akkor valójában nem a jelenben levő felnőtt nő voltam, hanem az a sérült kislány, aki adott pillanatban kevesebbnek érezte magát a többinél, vagyis egy szeretetlen, „nem vagy elég jó” állapotba került be. Hiszen ilyenkor valójában elkezdek félni, (még akkor is, ha nem mondom ki, vagy föl se ismerem), hogy nekem nem lesz koncert turném, és magas youtube-os letöltöttségem, és szimfonikus nagyzenekarom, és slágerlistás rádiós lejátszásom, mert én ezt nem tudom megcsinálni, bevonzani, valójában attól tartok (önbizalomhiány), hogy én erre képtelen vagyok, velem ez nem fog megtörténni. Én a saját sztorimban, életemben, tudattalanul ehhez kapcsoltam a „nem vagyok elég jó”téves hitrendszerét. Mert hogy ez valójában nem igaz. Ez csak egy gondolat, egy illúzió. Mint ahogyan nagyon sok emberben nem is alakul ki irigység, illetve „nem vagyok elég jó” érzés attól, mert nincs magas youtube-os letöltöttsége, vagy gyakori rádiós lejátszása. Mások meg egészen másba rakják ezt, mindenesetre bármibe is, jellemző az eredményekben, sikerben, visszajelzésben való megmérettetődés, és az erre épített hasonlítgatás. Ez a fajta teljesítmény centrikus gondolkodás egyébként korunk egyik jellemzője léleknyomorítója. Folyamatos versengés, összehasonlítás, teljesítmény nyomás, amit már egyre nehezebben bír az emberiség – többek között ezért is terjednek annyira a drogok, különféle feszültség oldó szerek és – jobb esetben – módszerek.

Tapasztalatból mondom: amikor az ember igazán jól van, vagyis a jelenben van, flowban van, akkor egységben van magával, a világgal, vagyis nincs összehasonlítgatás, nincs irigység, nincs félelem. Na ja…Minden gondolkodó tudja, hogy ez az igazi nagy tudás, ha valaki ide eljut, és ezt meg is tudja tartani.

Tehát akkor mit érdemes tenni, ha elönt minket az irigység? Az már eleve nagyszerű, ha felismerjük, hogy most épp irigykedünk, mintha egyfajta önvédő reflexióval elkezdenénk ezt a sötétet kinyomni magunkból, a másik embert szidva, anyázva, utálva. Tehát, (ahogy Weöres Sándor írta) elkezdem ápolni a felbukkanó irigységem, és szembe nézek azzal, hogy eluralt a kishitűség és félelem (aminek nyilvánvalóan megvan az oka), látván, hogy a másik ember milyen sikeres az adott dologban – ellentétben velem. És akkor elkezdem magamban tudatosítani, hogy nyugi Gyöngyike, egyrészt, ha kellőképpen bízol magadban, és teszed a dolgod, neked is meghozza az élet a munkád gyümölcsét, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy ha neked is meglesz ez, akkor elégedett leszel. Erről konkrétan eszembe jutott, hogy amikor kb.5 éve elkezdtem facebook-ozni, kifejezetten irigykedtem az egyik énekesnőre, akinek 10 ezer like-ja volt, és célkitűzés volt számomra, hogy elérjem. Ma már a közszereplői oldalamon 75 ezren vannak, és most a több százezresekhez képest érzem magam lemaradva. Ha nem szállok ki ebből a bizonyítási, versengési illúzióból (ez még mindig egyfajta megfelelni akarás), akkor ugyanabban a track-ben, beragadásban maradtam, csak a lépték változott, a lényeg nem. És ilyenkor szeretek bizonyos szempontból távolabb lépni önmagamtól, ami közelebb is hoz magamhoz, és kívülről rálátni magamra, a saját kishitűségemre, gyermetegségemre, amikor annyira azonosulok a gondolataimmal, hogy hagyom, hogy eluraljanak. Pedig ezek csak gondolatok, amik aztán hozzák az érzéseket, amik meghatározzák az energia szintemet, és hatnak a testemre. Másrészt az is igaz, hogy az üzleti életben igen is számítanak a számok, és verseny van, és hat ránk a kollektívben levő mindenféle információ és nyomás, de ebbe, ahogyan be lehet szállni, épp úgy ki is lehet szállni. Sőt, még ki-és beszállni is lehet. A lényeg, hogy elfojtás és másokra való áttolás helyett merjünk szembenézni azzal, ami van, merjük meglátni az érzéseinket, saját magunkat, hiszen a félelem(az irigység is abból fakad) csak úgy múlik el, ha szembenézünk vele.

Úgyhogy hajrá! A köröm-száj-haj-fog ápolás után (ezekkel a külsődleges dolgokkal nagyon szépen megtanultunk foglalkozni), most jöjjön az érzések ápolása, tudva azt, hogy bármit is érzünk, elég jók vagyunk.

Az írás megjelent a Pszichológia & Praktikum magazinban.