A 808 nő teremtő ereje nem ért véget. Sőt, valójában most kezdődik, most kezd majd kihajtani és változást hozni az a sok-sok energia-mag, ami 02.24-én elvetődött. Hónapokon át azon dolgoztam, azért imádkoztam, hogy VALÓDI változásokat indítson el ez a mágikus, öngyógyító, teljesen új műfajú rendezvény.

 

"A trauma energiája átalakulhat az élet energiájává" - ez volt a Dr. Máté Gáborral készült, díjnyertes, A TRAUMA BÖLCSESSÉGE film utolsó mondata. Ez maga a transzformáció, az álló 8-as fő üzenete. Ez terjed most a kollektívben. De jó! Végre eljutottunk ide, hogy elkezdjünk beleállni önmagunk meggyógyításába! Mi, a HÍD GENERÁCIÓ. Mi vagyunk az első fecskék, szűz hóba taposunk, gyorsított felnövésben vagyunk, de kapjuk hozzá a segítséget! (Annyi féle öngyógyító módszer, eszköz, technika, gyakorlat érkezik hozzánk, hogy bárki, aki erre nyitott, megtalálhatja a hozzá közel állót.)

 

Nagyon sok visszajelzést kaptam, kapok (még most is áramlik, hamarosan egy csokorba szedem a kedvenceket), de ez azok között is egy gyöngyszem. Megmutatja azt, hogy ha kinyitjuk a szívünket, ráadásul még a torkunkat is, az olyan változást indít el, ami szintlépést hoz az érzékelésben, észlelésben, létezésünk megélésében. Csak ez lehet a jövő útja: szintet lépni a szeretni tudásban! Ez a legtöbb, amit a világnak adhatunk! Ez a lényeg, amiért itt vagyunk.

 

Köszönöm Mátyás Majának (akit hamarosan személyesen is megismerek) ezt a csodálatos beszámolót!

 

 

 

DRÁGA SOMÍTA!

 

Hálásan köszönöm, hogy részese lehettem a 808nő csodájának! Még mindig benne vagyok, a gyönyörű fényből, szeretetből szőtt mandalában, fenséges ám a kilátás és a jövő innen. Meghatározó, életre szóló élmény volt számomra!

 

Valójában nem nyolc varázslatos órán tartott, hanem már előtte elkezdődött nyílni bennem egy virág, kitárva a szirmait csodás álmokkal, hangolódásokkal, amelyeket úgy éreztem, Tőletek kapok. Nem mindig volt könnyű évszázados női sorsokban, hangokban, annyi képet láttam, olyan sokféle súlyt, könnyet éreztem, de nevetést is, összekapaszkodást, bennünk tovább élő tüzeket és bölcsességeket és ez utóbbi erősödött és hevült egyre: az erő, az összekapcsolódás, az emelkedés.

 

Éreztem, hogy nekem ez az esemény Ünnep lesz, így nagy betűvel. A legszebb ruhámat vettem fel, egy földig érő hófehéret és a legszebb fülbevalómat. Először csak ott gondoltam átöltözni a mosdóban, de mikor indultam, azt mondtam, hogy dehogyis, én így fogok, így szeretnék végigdzsesszelni a vidéki otthonomtól ünneplő ragyogásomban, mesés suhanó könnyű hófehér szoknyában héven, metrón, buszon, ezer átszállással, és magamra is öltöttem két perccel az indulás előtt. Egy jegyet vettem, de bizony, velem jöttek a nagymamáim, dédijeim is a szívemben, boldogan kísértek, őket is ünneplőben „láttam”, a legszebb retikülükkel, még a hajukat is kiengedték, pedig leginkább szigorú fonásban, kontyban láttam őket életükben vagy ülni diófák alatt.

 

 

Most a két legutolsó felvezető álmom mesélem el Neked, drága Gyöngyi: Hosszú fehér ruhában álltam egy folyóparton, erdő mélyén, sötét volt már. A folyó morajlott, medrében a sodrás irányában egy helyen lépcsőzetes goromba kőkemény éles sziklák, amelyek felé futott, zúdult a víz sebesen. Nem az a folyó, amelyen csak úgy átsétál az ember a túlpartra, és ahogy közelebb mentem, láttam, hogy a víz alatt kiterülve női testeket visz a víz a hínárok között, míg egymás után valamelyik kőnek csapódik a fejük és vérükkel színeződik a víz. Mégis, mindezek ellenére is határtalan béke és nyugalom volt a szívemben, teljes bizonyossággal tudtam, hogy átmegyek ezen a folyón, mit átmegyek, átsétálok mintha csak egy kis cérna patak lenne.

 

Elindultam a folyón át a túlpartra, a ruhám alját felemelte a víz és éreztem a víz sodrását, az örvénylést, de azt éreztem, minden felett parancsolok, az erőmnek nincs vége nincs korlátja, és nemhogy átmentem, de menetközben hopp, simán megfordítottam a folyó sodrását dacára földi tudományoknak, így nem csapódtak neki a szikláknak a vízben sodródó női testek, hanem a másik irányba kihömpölyögtek homokos részre, biztonságba, ettől még nagyobb teremtő erőt éreztem magamban, lebontottam magamról a ruhát is, és a ruhával együtt lesiklott rólam a múlt is, elvitte a víz a terhet, fájdalmat, nyűgöt és kiléptem a túlparton mezítláb ragyogó holdfényben, ahol már többen voltunk, mind csuda meztelenek és abban gyönyörködtünk, hogy a testünkön csillogó vízcseppeket simán hópelyhekké varázsoltuk vagy felszárítottuk éppen, aztán még jobban csillogtattuk magunkon, nevettünk, játszottunk, végtelen szabadságban varázslatban, káprázatos megélés volt! Indítottunk hóesést, napsütést, esőt, zivatart, virágesőt! És akkor pár órával később feltetted egy posztodban azt a festményt, ahol nők kelnek ki a habokból és állnak szépséges erejükbe narancsszín fényben.

 

 

Az esemény napján hajnalban Veled álmodtam, a ruháinkat készítettük egymással szemben. A mellkasunkra egy hatalmas szívforma nyakéket. Arany gyöngyöket hoztam, pici gömb alakúakat és apró hosszúkásakat és mondtam neked, nézd, ezeket így rávarrom a ruhára, a szívünk ragyogását, a fénysugarakat. Még nevettünk is, hogy milyen arcokat vágunk, mikor a gyöngyvarró vékony tű miniatűr lyukába próbáljuk beügyeskedni a cérnát szemüveg nélkül. Én veled annyit nevetek álmaimban! Mikor felkeltem, még kerestem is a ruhámon a ragyogó szívből eredő arany sugarak gyöngyeit, olyan valóságos volt a megélésem. Aztán nem vettem nyakláncot sem, mert úgy éreztem, a szívem látszik kilométerekről is, át a csupasz bőrömön is, mentem a hófehér ruhámban keresztül Budapesten, ahol az eső után még a nap is kisütött. Hát így érkeztem meg Hozzád.

 

Az esemény minden képzeletemet felülmúlta, egyik barátnőm mondta, hogy túllépett az árnyékán, én is ezt éreztem. Szeretetfürdőben voltam veletek. Képzeld, egy ponton túl elkezdtem énekelni igazán, a hangom kieresztve, pedig az én hangom már megfagyott régen. Ráadásul megannyi nő tekintetébe, szemébe, lelkébe nézve szemtől szembe énekeltem! Hát ezt elképzelhetetlennek tartottam magamról. Felmentettek ének óra alól az iskolában néhány osztálytársammal együtt a remek énekhangunk miatt, ne szomorítsuk a tanár urat. Az igaz, hogy jól elbiliárdozgattunk-pasiztunk-cigiztünk a gimiben az üres órákon, de a hangom is elzártam egy dobozba azóta és a női körökben is skippeltem ezt a témát inkább. Azt hiszem, a szívem kezdett énekelni akkor ott, Veletek. Ma, napokkal ez esemény után, pedig erőt adó, ölelő dalokat énekeltem hangosan egy nővérünknek, aki kemoterápiát kapott épp egy messzi városban. Új nyelvet nyitottál bennem, nem tudom, a bátorság-e a jó szó, hogy valaki, aki soha nem tette, mer énekelni (a béna hangján), mert nem a bátorság, hanem a magától értetődő természetesség kapcsolódik hozzá.

 

 

 

De nem csak ez, még az érzékeléseim is kinyíltak, tisztultak. Amellett, hogy egy kicsit zizi fáradt is vagyok még, annyi minden történt velünk, egészen új illatárnyalatokat-finomságokat érzek - vágyok érezni, keresi az orrom, kombinációkban felismerem az alkotórészeket, érzem az új parfümöm illatát, hogy milyen, egészen más, mint az eddigiek, már csak meg kell találnom! Az ízekkel ugyanez a helyzet azóta, kitágult a spektrum, varázsolok a konyhában, fűszereső van, a néni gellert kapott. Hadd jegyezzem meg az ételeknél járva, hogy isteni ételeket ehettünk az eseményen, mi egymásét is végig kóstoltuk, egy tányérból dödölészés lett a vége.

 

Köszönöm ezt a csodás Ünnepet, csordultig van a szívem. Táncoltam, imádkoztam, sírtam, nevettem, repültem. Mindenki olyan szép volt, és cseppet sem okozott gondot, hogy „új barinőkkel” végeztük a feladatokat. Megrázóan szépséges, hogy egy „technikailag vadidegen” nőtárssal milyen mély megéléseid lehetnek, hogy semennyi idegenség sincs, mennyire egyek vagyunk és tükrei egymásnak. Nagyon ölelgetős, bújós vagyok (itt köszönöm Neked, hogy felkaptál, mikor megöleltél, amikor múlt év végén egy workshopon először találkoztunk, nekem ezek nagyon-nagyon sokat jelentenek), és itt biztonságos térben voltam, mint egy hatalmas puha takaróban, csupa játékos, vidám, jófej játszópajtással, erős, csodás nővel, végtelen számú kézszorítást, karsimit, ölelést kaptam és adtam, együtt táncoltunk, csorgott a könnyünk, nevettünk boldogan a teremtő varázslatban fergeteges, fantasztikus zenével.

 

 

 

Olyan útravalót kaptunk, amelyért mindig hálás leszek Neked, erről és Rólad még az unokáimnak is mesélni fogok, a Csodanéniről sok édes-huncut nyolcassal a göndör hajában, aki akkora fénymandalát szőtt szeretetből a földön, amelynek nincs se vége, se hossza.

 

Köszönök mindent!

 

Szeretettel ölellek,

 

MAJA