Ez egy klasszikus tánc, akár a tangó!
(A spermium „lép” oda, a petesejt választ.)
Ha egészen lemegyünk az ivarsejtekig megnézni, mi lehet a párkapcsolatok alapmintája, akkor azt látjuk, hogy a spermiumok tülekedve küzdenek, harcolnak, míg a méltóságos petesejt választ. (Több tucat karocskája van.) Az eddigi patriarchális időszak klasszikus és megszokott mintája szerint a férfi – spermiumól levett viselkedési minta-lépett oda a nőhöz, és a nő – akárcsak a petesejt- választott.
Itt persze érdemes elkülöníteni a kezdeményez és választ szavakat. A kezdeményezés is egy választás, de ennek megvan az a kockázata, hogy visszautasítják az illetőt. Míg az, aki a választó szerepében van, már eleve egy olyan helyzetben dönt, ahol őt már választották. Tehát a klasszikus minta szerint a férfi kezdeményez (mivel előtte már kapott biztató jeleket a nőtől), majd a nő választ. De hol van már a tavalyi hó?!?...
Többször beszélgettem erről a témáról a huszonéveik elején járó gyermekeimmel és barátaikkal. A lányok évek óta panaszolják, hogy a mai fiúk nem kezdeményeznek, a fiam viszont épp arról számolt be többször is, hogy a mai fiatal lányok milyen nyomulósak. 16 éves volt, amikor egy alkalommal elém állt, és azt mondta az én gyönyörű, 2 méter magas fiam: „Anya! Nekem bármikor bármire van minimum 5 telefonszámom, és még soha senkiét nem kértem el.” A lányok azt mesélték, hogy a helyesebb fiúknak a kisujjukat se kell mozdítani, mert őket körbe dongják a lányok, és hogyha egy lány jó pasit akar magának (mert hol vannak ma már a férfiak, na jó, ebben az életkorban erről amúgy se beszélhetünk), akkor tepernie kell érti. Rá kell hajtani. Szóval a fiataloknál ezek a szerepek igencsak megfordultak. Nyilván ennek is oka van, és most ezt kell megtapasztalni. Tehát a fiataloknál az, hogy a fiú, vagy a lány lép oda először, már nem téma. Az pedig, hogy elindul egy párkapcsolat, vagy sem, egyértelműen mindkét fél döntése. Az pedig, hogy mi lehet abból az indulásból, sokszor nem is döntés kérdése. Mintha belénk lenne kódolva, hogy mennyi potenciál van az adott kapcsolatban, együttlétben. (Bár zárójelben megjegyzem, a fiam komolyabb kapcsolataiban ő kezdeményezett.)
Mikor megkaptam ezt a témát, feldobtam mindkét facebook oldalamra. Igen népszerű is lett, rengetegen hozzászóltak. Ahogy összesítettem a válaszokat, a nagy többség azt írta, hogy a nő választ. A férfi kezdeményezhet, de a nő választ. Az egyik kedvenc hozzászólásom a következő volt: " Kövezzetek meg, de szerintem mindig a nő választ. Akár tudatosan, akár nem, egy kapcsolat csak a nő "engedélyével" születhet és érhet véget. A nőnek vannak olyan kifinomult energiái, amik irányítani illetve manipulálni tudják a mellette álló férfit - mint írtam, ez nem mindig tudatos. Amíg egy nőnek nem áll csókra a szája, addig nem kezdődhet el semmi, amíg egy nő nem tud elengedni egy kapcsolatot, az nincs lezárva. A férfiak inkább sodródnak, megadják magukat a sorsnak. Akkor is, ha ők veszik észre a nőt és udvarolni kezdenek. Ez is sodródás. A döntés a nőnél van." Vajon ez tényleg így van? Vagy csak ezt szeretnénk hinni? Erről eszembe jut a kvantumfizika híres „kettős rés”kísérlete, ahol az elektronok viselkedését meghatározta az, hogy figyelik-e, vagy sem. Ez döntötte el, hogy hullám, vagy részecske természetű lett-e a viselkedése. A kvatumfizikában bizonyított, hogy a megfigyelés (amiben benne van minden elvárás, elképzelés, tudott és tudatlan hitrendszer, stb…) és a teremtés egyszerre történik. Mi van akkor, ha ennek az egész férfi-nő színjátéknak semmi köze se az ivarsejtekhez, se az alaptermészetünkhöz, csak mindahhoz, amit erről az egészről hiszünk? Ebből a szempontból a fiatalok sokkal lazábbak, szabadabbak, nyitottabbak. No de nem csak az elme, és nem csak a tudat van, hanem ott vannak az ösztönök, a zsigeri reakciók is. És igenis, létezik vadász ösztön. Férfiaktól tudom, sokkal jobban értékelik őket azok a nők, akikért dolgozhatnak. Akiket könnyen megkapnak, azokat többnyire szex játékra használják, bár feltehetően a lányok is épp azt szeretnék. Ilyenkor nem a vadászaton, nem az egózáson van a hangsúly, hanem az ösztönszükségletek, vágyak minél hamarabb való kielégítésén. Ez egyfajta „barter”, a gond csak akkor van, ha az egyik fél többet akar, többet vetít a dologba. Ezek pedig többnyire a nők. Igen, mi nők szinte mindig vetítünk. Tele vagyunk érzelmekkel és ezeket meg is akarjuk élni. Még egy futó kalandba is képesek vagyunk szerelem illúziót vinni. Bár hozzá kell fűznöm, egyre több felnőtt nő panaszolja nekem azt is, hogy „szex céljából csak nős pasikat lehet vadászni, az egyedülálló férfiak önbizalma nagyon lent van.” Erre ma már külön site is van, ahol a házasságban levők (többnyire férfiak) keresnek hosszú távú szeretőket. Ezen az oldalon 5-ször annyi a férfi, mint a nő.
Az a mondat, vagy elképzelés, hogy a nő választ, azt feltételezi, hogy van miből választania. Több, mint tíz éve dolgozom főleg nőkkel, több ezer nőt hallgattam végig, és az egyik leggyakoribb lemez, amit végighallgattam, a „hol vannak az igazi férfiak?” . Egyre több nő panaszkodik arról, hogy nincs miből választania. Az a nő, akihez soha nem lép oda senki, hiába él abban a hitben, hogy mindig a nő választ. Örül, ha akad egy olyan férfi a horogra, ahol van kölcsönös kémia, és elindul a vonzás. Azt lehet érezni. És ha elindult, akkor mindkét fél elkezd beszippantódni, és élvezik azt, ami van. Így valójában egymást választják, és többnyire föl sem merül a választás kérdése. Van a van. Az viszont, hogy egy nő kit választ apának, már egyértelműen választás. Szendi Gábor és János Péter tanulmányai szerint 9-10%-ban nem az a gyermekek apja, akit annak hisznek. (Erről Bert Hellinger is írt, hogy sokszor kijött nála családállításon.) Ez igen magas szám. A nő nem csak abban választ, hogy ki lesz a gyermeke apja, hanem abban is, hogy megtartja-e a gyermekét, vagy sem. De az, hogy benne maradnak-e a kapcsolatban, vagy sem, az mindig két ember közös tánca. Ami viszont érdekes, hogy jelenleg a válások 64%-át nők kezdeményezik. Tehát a férfiak nehezebben lépnek ki a kapcsolatokból.
A régi asszonyok úgy tartották, hogy „a fej a férfi, de a nyak a nő.” Már megint a mi boszorkányos, manipuláló képességünk, a férfinek pedig a lovagiassága, udvariassága…Megint a színjáték, ami kipörgőben van. De vajon van-e olyan, hogy nincs színjáték? Hiszen az életünket folyamatosan szerepekben éljük le, csak akkor nem vagyunk szerepben, ha megszűnik a kontroll. (Alvás, módosult tudatállapotok, elementáris szex élmények, a művészet által kapott élmények, akár befogadóként a katarzis, akár alkotóként a flow-ban levés, a transz állapotok, az intimitás bizonyos mélységei, bizonyos sport élményekben és természetben való feloldódás.) Minden más esetben szerepben és kontroll alatt vagyunk, és egyfajta választásban vagyunk benne. Viselkedünk. A viselkedésünket erősen meghatározza a norma, a közös felhő, a közös „cloud”, ami tárolja rólunk az összes információt. Ez alól csak az egyéniségek mentesülnek, de ahogy a nevében is benne van, ez csak egy-egy én, a nagy közösből. A nagy közösben pedig még mindig az van, hogy jobb, ha a férfi kezdeményez. De vajon ez igaz? Bevallom, én speciel ebből a szempontból régimódi vagyok (vagy legalább is eddig az voltam), úgy voltam és vagyok vele, hogy kezdeményezzen a férfi, aztán majd döntök. A kezdeményezését viszont megsegítem. (Hozzáfűzöm, már ez is nagyon régen volt, kiestem a „gyakorlatból”.) Életem nagy szerelme – a férjem, akivel 25 éve vagyok együtt- egyértelműen kezdeményezett. Sőt! A legelső telefonhívása már olyan sodró volt, hogy szinte meg is döbbentett.
- Mit csinálsz szombat délután? (kérdezte)
- Semmit.
- Jó, akkor 5-kor engem vársz a Moszkva téren az óra alatt. Szükségem van rád egy életre.
Először még az is átfutott rajtam, hogy hirtelen és nagyon akar szexelni, azért mond ilyen nagyot, de aztán rájöttem, hogy ez annál több. És az első randevún iszonyú sebességgel átfutott bennem egy kép, hogy ő lesz a gyermekeim apja. (Hozzáfűzöm, én akkor jól működő párkapcsolatban éltem, és ő ezt tudta.) De választottam. Őt, és nem az addigit. Igen, nekem bejön ez a figura. Nem érdekel, hogy régimódi, hogy a patriarchális színház maradványa, pontosan tudom, hogy a nők tetemes %-a (szinte mind) erre vágyik, ezt szereti. És nem hiszem, hogy csak megszokásból.(Persze, mindenki egyéni, egyedi, nincs szabály, ezt tudjuk jól, de tendenciák akkor is vannak.) Ami viszont biztos, hogy nem változik: erekció nélkül nincs szexuális aktus, nincs nemzés. Ha egy férfiben nincs vágy, nem lesz szex. Ha egy nőben nincs, még lehet. A férfi orgazmusára szükség van a nemzéshez, a nőére nincs. És zsigerileg érzem, hogy ezt a klasszikus tangót, amit járunk egymással, ez a tény is nagyban meghatározza. Ha egy férfi nagyon akar egy nőt, lépni fog. Ha meg nem mer lépni, nem is annyira férfi, vagy nem is annyira akarja.
Az alap minta pedig évezredek óta ugyanaz. A spermium „lép” oda, a petesejt választ. Így működik a természet. Mi persze működhetünk másképp is. Ki lehet próbálni! Kaland az élet.
A teljességhez hozzátartozik, (visszatérve még egy kicsit a saját párkapcsolatomra), hogy bizonyos szempontból egyáltalán nem választottam, csupán engedelmeskedtem (mert másra nem is voltam képes) a magasabb, nagyobb erőknek. Együtt volt, van dolgunk. Ebben nem érzek szabad akaratot, csak valami mélyről, messziről jött sorsszerűséget. Ahogy a dalban is szól:”nekünk találkozni kellett…„ És ha két ember így találkozik, ott valójában már részletkérdés, ki választ. Bár azért van egy varázsa a stílusos kezdésnek…De a lényeg, hogy mindketten felismerjék a hívást, és ott belül mindkét félben megszülessen a döntés.
Úgyhogy fiúk, férfiak, férfi lehetőségek, csak biztatni tudlak benneteket: bátran, bátran, kezdeményezzetek, merjetek odalépni, udvarolni, leszólítani, kimondani! Ti pedig lányok, nők és nő lehetőségek, ragyogjatok türelemmel és méltósággal, finom jeleket adva annak, aki megérintett benneteket. Mert izgalmas ez a játék, és ezek elég szexi szabályok!
Vagy másképp van kedvetek játszani?
Soma Mamagésa
A cikk megjelent az Elixír Magazinban.