Legutóbbi írásomban azt ígértem, hogy a következő kérdésekre keresem a válaszokat: Ki is az az én, akit szeretek, és hogyan? Hogyan jó szeretni, hogy kell jól szeretni? És hogyan lehet szeretni, amikor „rosszak” vagyunk, vagy voltunk?

Szóval: ki is az az én? Ki az a bizonyos ön-mag-am? Shakespeare közel ötszáz éve leírta: „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.” A személyiség valójában csak egy külső burok, ami a különféle élethelyzetek, szerepek által aktiválódik. (A pszichológia szerepszemélyiségnek nevezi ezt.) A persona, a személyiség csak egy maszk. Ez alól a maszk alól csak akkor tekintünk ki, amikor kontroll nélküli állapotban vagyunk. (Alvás, intimitás, transz állapotok, mély meditáció, stb…) Ahogy megjelenik a kontroll, automatikusan megjelenik a maszk is. Nincs is ezzel semmi baj, így működik a társadalom. Gond csak akkor van, ha ránk ég a maszk, illetve, ha nem szembesülünk a maszk árával, ami nem más, mint az „árnyék én”. Vagyis mindaz, ami szerintünk nem fér bele az adott szerepbe, és emiatt lefojtjuk, lenyomjuk a tudattalanba. Mennél erőteljesebb a maszk, annál nagyobb az árnyék én. Erről eszembe jutott az, amit egy Londonban élő profi domina barátnőm mesélt, hogy a kuncsaftjai nagy része politikusokból, magas beosztású üzletemberekből áll. Nyilván ezek nagyon erősen kontrollos, maszkot igénylő foglalkozások, itt még inkább kijön az úgynevezett árnyék-én. Tehát az nyilvánvaló, hogy a szerep, a személyiség, a színész nem mi vagyunk. Attól függetlenül, hogy akár szívvel-lélekkel, lelkesedéssel vagyunk benne az adott szerepben. Bár amikor az ember felolvad abban, amit csinál, ott felolvad az ego is, felolvadnak az én-határok, és megtörténhet, hogy beleolvadunk a nagy egészbe. Ez a „nagy egész” maga az éter, a „space”, az az energia, amiből mindannyian vagyunk.  Hiszen mindannyian ugyanabból az anyagból, ugyanabból a masszából, ugyanabból az isteni egészből vagyunk, mégis egyediek és különbözőek. Milyen gyönyörűen mondja a magyar nyelv, hogy: „Á, mindegy, mert mind egy!” Egyébként szerintem az a szó, hogy „Isten”, nemcsak azt jelenti, hogy „ős ten-mag-ad”, hanem azt is, hogy „is-te-én” vagy-ok, tehát „te is én” vagy. És amikor valaki elérkezik Istenhez, (vagyis önmagához), akkor ezt az egységet éli meg – olyankor már valójában senki nem fogja idegesíteni, mert zavar nélkül áramlik benne a szeretet, az élet, és egységben lesz mindennel, mindenkivel, de elsősorban önmagával. Beérkezik a saját központjába, „ön-mag-ába”. Ezt hívta úgy Jung, a nagyszerű pszichológus, hogy Selbst (ősén, mélymag, össz-személyiség, mély-én). Amikor elérjük ezt az állapotot, nem is akarunk cselekedni. Akkor csak úgy vagyunk, szemlélődünk, felolvadunk.  Amikor cselekszünk, akkor aktiválnunk kell a bennünk élő karaktert. A színészt, aki az élet adott helyzeteiben teszi, ami a szerepéhez illik: anya, apa, szerető, harcos, dolgozó nő és férfi lesz, azon belül gyógyító, tanító, pap, zenész vagy cukrász, rabszolga vagy vezér és a többi, amit a drámaíró, rendező énünk oszt rá, hogy aztán az egészet a közönség elé vigye, amelynek a reflexióiból ismét magunkkal találkozhatunk. (Tükör világ, erről szólt az előző írásom.)

Tehát mi vagyunk a színész, a dramaturg és a közönség is. De leginkább az vagyunk, aki ezt az egészet képes kívülről nézni. A mindent egyenrangúan elfogadó szemlélődő. Aki nem azonosítja magát az érzéseivel és gondolataival, és látja kívülről azt, hogy a különféle szerepekben hogyan nyilvánultak meg a személyiségei, karakterei. Látja, konstatálja, elfogadja. Ezen a szinten nincs jó és rossz, nincs ítélkezés. Erről a szintről nézve nem tudunk hibát se elkövetni. Vagyunk, akik vagyunk. („Vagyok, aki vagyok.) Mindig épp azt tettük, tesszük, amire képesek vagyunk. Épp ezért nagyon fontos, hogy rendszeresen szenteljünk (de szép szó) időt arra, hogy eljussunk ebbe a tiszta szemlélődő állapotba. Erre nagy szüksége van a léleknek, mert ennek az állapotnak már önmagában van egy tisztító ereje. Aki ezt soha nem teszi meg, az egyrészt soha nem tud kapcsolatba lépni önmagával, másrészt túl sok feszültség, elfojtás, lelki salak gyűlik föl benne, ami így vagy úgy, előbb-utóbb utat tör magának. Viszont az adott szerep szintjén természetesen létezik hiba. Erre mondják azt, hogy a felnőtt lét a felelősségteljes, önálló döntésekből és azok felvállalásából áll. A szerepszemélyiség szintjén van hiba, a szemlélődő én szintjén nincs.

Merthogy önmagunk szeretése az önmagunkra való rálátásból adódó megértésből, elfogadásból áll. És ehhez elengedhetetlen az árnyék énnel való szembesülés. Amikor szembenézek a saját irigységemmel, pletykásságommal, mohóságommal, stb… És megértem, meglátom azt, hogy az irigységem mögött kishitűség van, a pletykásságom mögött tiszteletlenség és figyelem igény, a mohóság mögött türelmetlenség, ami mögött pedig félelem, amibe visszazuhanunk, attól tartva, hogy most sem jut majd elég nekünk abból, amire szükségünk van. És ez a megértés és elfogadás az, ami oldani fogja az egészet. Ez az, ami elindíthatja a változást. A lehasítás nem működik. Amit eltolunk magunktól, az még inkább hatással lesz ránk. Így lehet jól szeretni mindazt, ami „rossz” bennünk. Erre írta Weöres Sándor azt, hogy: „Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.” Mert amivel megértéssel szembenézünk, amit ápolunk, az elkezd mozdulni, változni.

Jelenleg az emberek nagy többsége szinte folyamatosan körbeveszi magát valamilyen zajjal, hogy véletlenül se kelljen magával együtt lennie. (Most már elsők vagyunk a világban az átlagos napi 4 és fél órás TV nézéssel.) Pedig önmagunk felfedezése, megismerése, megértése, meghallása és megszeretése csak csendben történhet meg. Sokan nem is tudják, hogy ezt hogyan kezdjék el. Leülnek egyedül egy csendes térben, és egy csomó, idegesítő, cikázó gondolat kezd el átfutni rajtuk, úgyhogy inkább föladják az egészet. Osho (Osho a zen tradícióban a „szellemi mester” megnevezésére szolgáló szó), akinek munkássága, tanításai világ szinten ismertek, épp ezért dolgozta ki az úgynevezett dinamikus meditációit, amiknek a lényege az, hogy intenzív mozgással, és/vagy lélegzéssel olyan szinten lefárasztja az ily módon meditálót, hogy amikor az megáll és elcsendesedik, akkor a túlpörgött elme számára akkor van lehetőség a befele tekintésre. De persze ez is csak egy út a sok közül. És hogy kedvet hozzak ehhez az izgalmas belső úthoz, legközelebb még mesélek többről is. Ja, és vegyük úgy, hogy mindez „csak” játék. Ahogy oly sok minden.

Soma Mamagésa

Az írás megjelent a Pszichológia & Practicum Magazinban.