Az új dolog (épp úgy, mint a szerelem) kétféleképpen jöhet az életünkbe.
- „Derült égből villám, csak más”. (L’art Pour L’art poén.)
- Behívódik és felépül.
Amikor új dologba vágunk bele az életünkben, nagyon mély folyamatok indulnak el. Az új dologhoz való hozzáállásunkban benne van még születésünk mintázata is, mint minden dolog kezdetének, és lezárásának a mintája. (A halogatásról szóló írásom témája nagyon illik ide.)
Érdemes mindazt lezárni, ami akadályozhatja azt, hogy teljes energiánkkal, figyelmünkkel, képesek legyünk az új dologra koncentrálni. Nagyon egyszerűen ezt úgy szokták mondani, hogy „amíg nem szállsz le egy buszról, nem tudsz egy másikra átszállni.” Így van ez a kapcsolatokkal, de akár a munkával, egy project elindításával, vagy bármi újjal, amibe belevágjuk a fejszénket.
Persze van olyan, hogy az élet úgy adja, hogy párhuzamosan fut a régi az újjal, vagyis míg lerakja az ember a régi munkát, kapcsolatot, stb-t már építi az újat, de úgy gondolom, mindenképpen ez a nehezebb, és sok szempontból zavarosabb is lehet. (De ha ezt dobja a gép…)
Hogyan történik az új dolgok "bevonzása"?
No de nézzük, mi a menete annak, ha valami nagyon új dolog kerül az életünkbe.
Ha ez első verzió lép életbe, azaz „derült égből villám, csak más”-ként csap be az életünkbe az új, ott nagyon nagy tudatosság kell ahhoz, hogy ne csak az ösztönreakciók szintjén válaszoljunk, reagáljunk a megváltozott eseményekre. Ahhoz meg még inkább, hogy eldöntsük, hagyjuk-e magunkat sodortatni, de tulajdonképpen az is egy döntés. Az éberséget sok mindennel lehet trenírozni, de hogy ne csak tanácsot, hanem „kalácsot” is adjak, hadd javasoljam nektek a váltott orrlyukú légzést.
Egy ilyen erős változás sok szorongást hozhat föl az emberben, és automatikusan aktiválódhatnak azok az alapminták, ahogy eddig megéltük a gyors váltást, változást. No, én ilyenkor szoktam elmenni a kineziológusomhoz, hogy oldassam magam, hiszen ha nem lenne múltbeli sérülésem az új dologba való belemenetelemen, (ami szinte lehetetlen, főleg, ha nem csak a saját életemre gondolok, hanem arra is, amit az őseimtől hoztam), akkor nem stresszelnék rajta, hanem csak csinálnám.
De ha még sem megyek el kineziológushoz, akkor én oldom saját magam. (Jó ideje ez a gyakoribb.) Ilyenkor veszem elő a jó kis önsegítő gyakorlataimat. A lényeg, hogy segítsek magamon, és ne üljek a szorongásomon.
A saját lelkemmel való kapcsolódás, és a befele figyelés, a belső hang meghallása ilyenkor is alap, hiszen minden kérdésünkre ott van a válasz belül .(Erről már többször írtam a „bumerángtechnika” nevű önsegítő technikám kapcsán.)
Amikor pedig az ember úgy száll bele az újba, hogy megérez egy elhívást, nem kell foglalkozni azzal, hogy van-e racionalitása, vagy nincs. Csak menni kell bátran arra, amerre a hívást halljuk, érezzük! És ez fog tüzelni, fűteni, hajtani. Az a jó, hogy ha rágondolok, lelkesít. Még akkor is, ha akadályok tömkelege áll előttem, kellemetlenségek velejárói, mert tapasztalatból mondom, ez így működik! És felsorolhatnék még vagy harmincöt élethelyzetet, hogy a Hajdúnánásról egy szál bőrönddel, egy fillér nélkül felkerült kislány hogyan lett az, aki, de a lényeg, hogy merni kell! És ha langymeleg van, hevíteni kell! Tehát legyen elhívás, gondolat, legyen energia, a lélek hője, és aztán csinálni kell! Megtorpanás, racionalizálás nélkül. És jönni fog majd a kis hang is: „Ó, ez bizonytalan, nem lesz rá pénzed, hogy képzeled, ezt úgyse lehet megcsinálni…” – ezeket a gondolatokat mind el kell seperni!
Csodálatos a magyar nyelv, tökéletesen kifejezi, hogy aki állást keres, az állni fog. Akinek elhívódása, hívatása, hivatása van, az mindig kap hozzá újat, és a kreativitás lökni fogja a flow-ba, az áramlásba, ami maga a boldogság. És amikor az utadon vagy, szinte kifeszülsz a jelen vitorláján, repülsz, elkezd támogatni az univerzum, s érzed azt, hogy szörfölsz a lét gyönyörűségén, azaz minden téged segít.
A további részleteket itt olvashatod: http://www.ujegyensuly.hu/onismeret/hogyan-segithetjuk-magunkat-megnyilni-az-ujra-1