Szia Soma,
 Nagyon örülök, hogy még mindig dolgozol az NLcaféban. Mindig érdeklődve olvasom a válaszaidat. És mostanra összegyűjtöttem a bátorságom, hogy segítségedet kérjem, de legalább is kíváncsi vagyok a véleményedre.
 Nos, amióta az eszemet tudom mindig is kövér voltam, ennek minden stigmatizáló hatásával együtt. Azonban nemrég el kezdtem kutatni ennek a lelki okait. Erre a hájpáncél szó indított el, amit nem rég olvastam a kövérséggel kapcsolatban. Arra jutottam, hogy egész életemben meg kellett védenem magam. Ami egy bizonyos szintig normálisnak tekinthető, de több mint 35 kg súlyfelesleg mellett, talán árnyaltabban érzékelhető a probléma. A szüleim állandó harcban éltek egymással és a világgal, az én feladatom volt megvédeni magam és a testvéremet. Egyszer még loptam is 8 évesen, hogy pénzt keressek a szüleim szeretetéért. Az anyám borzasztóan megszégyenített az egész osztály előtt. Aztán egyszer egy vén öreg kulyon arra kényszerített, hogy fogdossam és ő is engem. Amikor elmondtam az anyámnak, megtiltotta, hogy bármit is elmondjak belőle másnak, főleg az apámnak ne. Évekkel később elmondtam neki, de semmit se mondott és nem tett értem. Mindketten szenvedtek saját maguktól, az egyik skizofrén, a másik a játékgép szenvedélye miatt. Nem nehéz kitalálni, hogy ebbe az életformában a létbiztonság nem állandó dolog. Mindenünket elvesztettük, a megnyugvást apám halála hozta, sajnálom, de ez az igazság. Nekem csak ERŐSnek kellett lennem, ehhez pedig az evés társult. Kibírtam és saját családom lett. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Béke és nyugalom. Csakhogy, rádöbbentem a férjemnek is én adom az erőt. Nem az asszony CSALÁD összetartó erejéről beszélek. Úgy érzem, nem tud megvédeni engem és az életünkben adódó felelősségteljes döntések meghozatalát egy az egyben rámterheli. Főleg amióta a lányunk 2 éve megszületett. Tisztában vagyok azzal, hogy ketten kellenek a tánchoz, de én már annyira össze vagyok zavarodva, hogy fogalmam sincs mit tegyek, hogy ne kelljen mindig Erősnek lennem. Szeretem a férjem. Mit egyek, hogy végre benőjön a feje és tényleg ő viselje nálunk a nadrágot?

 Szia!

A férjed akkor fogja a nadrágot hordani,amikor te a szoknyát.Vagyis amikor adott helyzetekben VALÓBAN benne bizva -nem replikázva,sopánkodva- átadod neki a döntést.Bár az egész családot érintő alapvető dolgokban szerintem a (házas)párnak együtt érdemes dönteni,hiszen közös életről,közös felelősségvállalásról van szó.

Fontos,hogy megtanulj úgy erős nő lenni,hogy gyöngéden hozzábújsz,és hagyod,hogy ő megélje akárcsak az illúzióját is annak,hogy ő az oltalmat adó erős férfi.

Ehhez jobban kell magadban is és benne is biznod!

Azt irod:"nem tud megvédeni engem ".Mi elől?Vajon mért érzed azt,hogy még mindig meg kell védeni téged?Ki vagy mi bántana téged?

Van a leveled végén egy vicces fraudi elszólás:"Mit egyek, hogy végre benőjjön a feje ...?"Hogy mit egyél?Jó kérdés...Merthogy a szeretetéhség és információéhség visszahullik a testbe,és képes a fizikai éhség szintjén megjelenitődni.Nagyon fontos lenne,hogy igy súlyfelesleggel is elfogadd és szeresd magad,mert a változás elindulása innen kezdődik.Ez igen intentiv belső munkát igényel,amiben még az is benne van,hogy mindenért megbocsáss a szüleidnek.Ha meglátod őket kivülről,biztos meg fogod őket érteni.Megvolt annak is az oka,hogy ők olyanok voltak,amilyenek.

Én mindenképpen azt javaslom,hogy ehhez a mély belső munkához kérj külső segitőt!Én 12 éve kineziológushoz járok(nekem is kalandos volt a gyermekkorom),a Hellinger terápiát pedig mindenkinek ajánlom,de egy jó pszichológus is sokat tud segiteni.

A lényeg,hogy addigis törekedj arra,hogy elfogadd magad,és türelemmel figyeld a változásotokat kivülről is!Mert ahogy te változol,úgy fog a párod is!Minden jót:Soma