Kedves Soma!

Én egy 18 éves lány vagyok, és nem merem élni az életem. Szó szerint, ahogy leírtam. Félek, hogy mit szólnak majd mások, leginkább a szüleim, barátaim, akik szintén "visszafogott" életet élnek. Túl sokat agyalok mindenen és mindenkin. Barátnőimmel lógok, néha elmegyek bulizni, de ez nekem nagyon kevés! Érzem, hogy sokkal többre vágyom. És sokszor rossz dolgokra is. 
Például megtenném azt, hogy odaköltözöm pár napra egy barátomhoz. Vagy  kimaradnék éjszakákra. Vagy lefeküdnék egy haverommal, vagy kipróbálnám, milyen a szex egy leszbikus lánnyal. Vagy végigbuliznék egy egész hetet, füvescigit szívnék, sokat innék (határokon belül maradva). Ha elmegyek valakivel valamerre, és este lesz, már ideges vagyok, hogy ha későn érek haza, mi lesz otthon. Egyszer úgy igazán rosszlány akarok lenni. Ezért remélem, nem ítélsz el. De nagyon jó lenne végre kibújni ebből a szerepből, amiben most vagyok, és belekóstolni olyan dolgokba, amik tiltottak. 

Elegem van abból, hogy a szüleim még mindig kislányként kezelnek (bár ez az elmúlt hónapokban azért már nem annyira veszélyes). Még azt sem mertem nekik bevallani, hogy 1,5 éve elvesztettem a szüzességem. Félek, hogy elítélnek emiatt, vagy egy barátnőmhöz hasonlítanak majd, aki nem éppen a tiszta ügyeiről híres. Szeretnék szabadabb lenni, és nem olyan, amit elvárnak tőlem a barátok, ismerősök, rokonok. Nem akarok már megfelelni senkinek, de mégis van bennem egy hatalmas NEM a fent leírt dolgokra. Talán éppen a megfelelni vágyástól. Esetleg a bűntudattól. Nem szeretnék fájdalmat okozni a szüleimnek, viszont szeretnék végre saját életet élni. Úgy érzem, hogy még mindig fogják a kezem, és nem akarnak elengedni. Igaz, hogy még csak 18 éves vagyok, de hiszem, hogy meg tudok állni a saját lábamon, és nem csinálnék oltári nagy hülyeséget, amit örök életemre megbánnék. A másik dolog, ami nagyon idegesít, hogy nem bíznak meg bennem. Úgy érzem, hogy erre nem adtam nekik okot. Sosem estem be az ajtón reggelenként hullarészegen vagy belőve. Nem hoztam fel pasikat sem. És mindig helyettem akarnak dönteni mindenben. Ha főiskolára akarok menni, akkor "leminősítenek". Szeretném, ha segítenél nekem ebben, hogy elérhessem, és megvalósíthassam mindazokat a dolgokat, amiket szeretnék megtenni, de mindezidáig nem sikerült. 
Előre is köszönöm a válaszod, és remélem nem gond, hogy tegeztelek!

Dynagirl 

Kedves Dynagirl!

Alapvetően a problémád eléggé tipikus, ezt sok kamasz és fiatal átéli, míg önmagára talál. Sőt, ez nem csak a fiatalok küzdelme, alapvető emberi küzdelem. Freud erre vonatkozóan a következő képletet állította föl: van az ösztön-énünk (ezt id-nek nevezte el), ezen a szinten nincs semmi 
"agyalás", ezek a tiszta ösztön reakcióink, a vágyaink. Aztán van még a "felettes énünk" (szuperegónak nevezte el), ez a mi megfelelni akaró énünk. Természetesen elsősorban a szülőknek akarunk megfelelni, hiszen ők kondicionálják bennünk a jutalommal és büntetéssel, hogy akkor vagyunk szerethetőek, ha megfelelünk az elvárásaiknak. Aztán jön az óvónéni, tanító- és tanárnéni/bácsi, a főnök, a társadalom, a trend, a vallási-szakmai közösségek, és még mennyi minden, ami mind beszabályoz minket. 

Vagyis itt nem az a lényeg, hogy mire vágysz, hanem hogy mit illik, vagy érdemes tenni ahhoz, hogy a szülő, tanárnő, főnök, társadalom elismerjen, elfogadjon. És e kettő között lakik az ego, aminek nem kevesebb szerep jut, minthogy balanszírozzon az id és a superego között. Ezért fontos kifejleszteni, mintegy "megcombosítani" az egót. (Magasabb fejlettségi szinten el is lehet hagyni, de ahhoz előbb meg kell élni, és ki kell teljesíteni, de ez más megközelítés, most maradjunk a klasszikus pszichológiainál.) 

Szóval. Ha valakit folyamatosan a szuperegója mozgat, akkor a személyisége el fog sorvadni. Tulajdonképpen az ilyen ember, mint individuum, egyedi személyiség nem is létezik. Az ilyen embereket én "zombiknak", élő halottaknak hívom. Viszont legalább annyira durva véglet, ha valakit folyamatosan csak az ösztönei, és vágyai vezérelnek, vagyis nem tud uralkodni önmagán. Az ilyen embert meg úgy hívják, hogy "állat." Tehát megint csak marad az aranyközép, a kettő között okosan és éberen egyensúlyozó egó segítségével. Tehát szépen, okosan érdemes elkezdened kitörni a mások elvárásainak való folyamatos megfelelési görcsből. Ezt persze te magad is tudod... 

Végül is a kérdésed az volt, hogy: de hogyan? És itt most rákanyarodok a számomra súlyosabbik kérdéskörre. Azt írod, hogy a szüleid nem bíznak benned, és ha főiskolára akarsz menni, akkor "leminősítenek", hogy úgysem vagy arra képes, hogy végigcsináld. Hát itt van igazából a te alapproblémád! A felismerés és félelem, hogy ha így sem felelsz meg nekik, így sem bíznak benned, akkor mi lesz akkor, ha olyat teszel, amivel aztán tényleg nem felelsz meg majd nekik?! 

Én a helyedben azzal kezdeném, hogy végre őszintén elmondanám az érzéseimet a szüleimnek. Elmondanám nekik azt, hogy apa, anya, nekem nagyon fáj, hogy ti nem bíztok bennem. Ahelyett, hogy a bizalmatokkal és az elfogadásotokkal támogatnátok, a bizalmatlanságotokkal és a lekicsinylésetekkel viszonyultok hozzám. Kérlek, gondoljatok bele abba, hogy ti hogy élnétek meg ezt? Nektek hogy esne, ha ezt kapnátok a szüleitektől? Ezzel csak azt éritek el, hogy folyamatosan azt érzem, hogy nem vagyok elég jó nektek, és ha nem bíztok bennem, akkor megnehezítitek azt, hogy én magam bízzak magamban. Önbizalom nélkül pedig az életben semmi se megy igazán, ahogy ezt ti is megtapasztaltátok. És ha már kifakadtál, akkor mondd el nekik szépen mindazt, ami a mélyben lenyomva eddig feszített! Persze ez csak javaslat, de én kívülről így látok rá a problémádra. 

Alapvetően persze az az üzenetem, hogy ne másoktól várjunk megoldást, hanem találjuk meg a saját belső hanggal a kapcsolatot, és higgyünk önmagunknak! De te még gyerek vagy, aki önmagát még most bontogatja, kezdi megismerni. Mindenesetre neked is ajánlom azt, hogy legyél időnként egyedül, beszélgess el magaddal, tegyél föl kérdéseket magadnak, figyelj befele, mert a válasz ott van benned belül. Gyerekből pedig csakis úgy érsz felnőtté, ha megtanulod a döntéseid következményét felvállalni, és nem hárítasz kifele. Azt írod, hogy talán épp szüleid "leminősítése" miatt nincs kitartásod semmihez. Talán. De van választásod, és ha nem csinálod meg, amit elterveztél, nem mutogathatsz egy életen át a szüleidre, hogy "miattuk". Ehhez az út szerintem elsőször a szüleiddel való őszinte beszélgetéssel kezdődik. Aztán tűzd ki a céljaidat, ha az a főiskola, akkor kezdj el következetesen tanulni, és ha a fene-fenét eszik, akkor is csináld végig! Magáért a végigcsinálásért, az önbecsülésedért. És ha ezeket meglépted, sokkal több bátorságod és erőd lesz "élni az életed", vagyis merni nem megfelelni a szüleidnek. Merni elhinni, hogy akkor is szerethető vagy, ha olyasmit teszel, ami az ő értékrendjükben esetleg negatív. Teremtsd meg a saját önbecsülésedet! Én ugyanezt az utat jártam végig. Nagyon sokáig fájt, hogy nem tudtam az apám elvárásainak megfelelni, de valami hatalmas belső erő mégis afelé lökött, hogy merjek a saját fejem után menni.

Az az élet, amit az érettségitől a férjem megismeréséig éltem, sok embert elborzasztana. Ezt konkrétan onnan tudom, hogy pár éve ki akartam adni a 20-tól 24 éves koromig levő naplóimat, és elmondta a kiadó, hogy a gépírónőnek az volt a véleménye, hogy ez maga a fertő. Én nem látom annak. Ugyanis nem csaptam be senkit, nem csaltam, nem ártottam másnak. "Csak" éltem, vastagon, merészen, és tudom jól, hogy mennyi mindent köszönhetek ezeknek a szabad 
éveknek. Mi lenne abban megvetendő, ha nincs barátod, és senkit sem hitegetsz, senkit sem csapsz be, hogy a hét minden napján más fiúval fekszel le? Vagy akár egyszerre többel? Ha ez senkinek nem árt, sőt, mindenkinek csak örömöt okoz, akkor mi ebben a megvetendő? Micsoda ostobaság lenne ezeknek az embereknek a véleményére adni! Ha nem ismered meg a határaidat, magadat nem ismered meg! (Nyilván itt nem az önpusztító végletekre gondolok.) És mondok még valamit: az fél a haláltól, aki az élettől is félt! 

Megértelek, hogy nem szeretnél fájdalmat okozni a szüleidnek, de azért mert ők felnőtt korúak, nem azt jelenti, hogy ők nem fejlődhetnek. A tapintat egy idő 
után arról szól, hogy nem bízunk abban, hogy a másik képes feldolgozni a valóságot, az őszinteséget. Persze, van, amikor nagyon fontos a tapintat, de van amikor már lehúz. Az egyik legkomolyabb fejlődési lehetőség a másik elfogadásában van. És itt most ismételten ajánlom Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő c. könyvét. Minden szülőnek. És ismét idézem Khalil Gibran: A próféta c. könyvéből azt a részt, amikor a szülőségről ír. Nem szószerinti idézet: Gyermekeid nem a te gyermekeid, nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted röptét. Ez a legtöbb, amit szülő tehet. Nem birtokol, de támogató, óvó, elfogadó, segítő figyelmével végig kíséri gyermekét. Szóval ne félj attól, hogy fájdalmat okozol, lehet, hogy éppen erre van szükségük, hogy ők is fejlődjenek. Az új dolgok megszületése sokszor fájdalommal jár, csakúgy, mint a valódi szülés. És sok olyan fájdalom van, ami nemesebbé, bölcsebbé tehet. Nemrég a 15 éves fiam házibulit csinált, és arra kért meg minket, szülőket, hogy délután 5-től másnap délig haza se menjünk. Kioktattam a srácokat mindenről, elmondtam nekik, hogy "sörre bor mindenkor, borra sör meggyötör", gagyi italokat ne igyanak, stb... és hogy azt nem lehet az életben lespórolni, hogy legalább egyszer a saját hányadékodban tocsogjál, persze örülnék, ha ez nem náluk történne meg, de ha igen, mit tegyenek, stb... Mint később megtudtam, senki sem rúgott be, senki sem itta le magát. Nem volt tiltva (felesleges, és nevetséges is lett volna), nem volt rajta bűntudatuk. Elmondtam nekik a részegség és másnaposság velejáróit, maguktól mondtak le róla. De akit fognak, és kiszabadul az életbe, az hirtelen, és sokkal nagyobb végleteket él meg. No, sokat beszéltem, előtted pedig nagyon izgalmas út áll! Kívánok hozzá erőt, éberséget, önbizalmat, bátorságot!

Soma Mamagésa

Az írás megjelent az Ébresztő! 2 című könyvben és a Nők Lapja Café-n.