Ez mit is jelent? Az, hogy olyan tiszta tudatossággal menjek át a másik létállapotba, mint ahogy egy ajtót kinyitok a lakásomban, és bemegyek egy másik szobába. Szabad akaratból, tiszta tudattal. Felkészítve rá a környezetemet, és megválasztva a körülményeket, az elmenetelem stílusát.
 
Már többször beszéltünk róla Gyurival, a férjemmel, hogy egyszerre fogunk elmenni. Így remélhetően sokakban oldani fogjuk a haláltól való félelmet, és kikerüljük azt is, hogy szenvedjenek azok, akik itt maradtak, illetve sajnáljanak minket, hogy meghaltunk. (Na ez az egyik legtaszítóbb dolog, hogy engem bárki sajnáljon azért, ami természetes.)
 
Nagyon sok kultúrában ez olyan természetes, mint ha azt írtam volna le, hogy életem egyik fő célja, hogy még egy nyelven magas szinten tudjak beszélni. Így van ez az ősi mexikóiaknál, a buddhista vallásban és nagyon sok ősi nemzetnél. Én nem vagyok vallásos, de kifejezetten vonzónak találom, hogy a gyakorló buddhisták egy életen át arra gyúrnak, hogy tudatosan menjenek át a másik dimenzióba. Úgy hívják a létsíkokat, hogy bardó. Mi (én, aki írom, és Önök/ti, akik olvassátok ezt a cikket) most az első bardóban vagyunk (ami béta tudatállapot), mikor pedig  alszunk, akkor a 2-es bardóba kerülünk. A halál első szakaszában a hármasban, egy távolabbi szinten a négyesben létezünk (gyakorló buddhisták ide el tudnak jutni). Állítólag ennél távolabbról már nem lehet visszajönni, de természetesen ennél magasabb dimenziók, távolabbi létsíkok is vannak.
 
Amikor idén nyáron Mexikóban a gombázás szent helyén voltam, a mágikus gomba (Maistro) hatása alatt állva eljött az a pillanat, amikor tudtam, hogy ez most a halál első kapuja. Megnyílt az ég, és tisztán láttam, hogy az ég rétegekből áll, aminek mintázatai vannak. Milliónyi mandala, amik által az egész világ kapcsolódik egymással. Minden mintázatokból áll. Az, hogy hova kerülünk a halálban, annak a függvénye, hogy mit viszünk magunkkal, hogyan éltünk, milyen tudatállapotban megyünk át.