Végre eljutottunk oda, hogy egyre többen tudják, hogy létezik egy nagy, közös „mező”, amiben mindannyian össze vagyunk egymással kötve, benne vagyunk egymásban. Minden megtalálható ebben a mélységben, és van az a szint, ahol már szinte minden mindegy, mert MIND EGY. Mind egyek vagyunk. A pszichológia ezt hívja kollektív tudatalattinak, a  családállítások kapcsán pedig morfogenetikus mezőnek. Ott megtapasztalhatjuk, hogy legerősebben a családtagok kapcsolódnak egymáshoz és hatnak egymásra, de én azt tapasztaltam, hogy az egyik legnagyobb ajándék az életben (a társ és a gyermek mellett persze) a barát. És a barátainkkal fénylő szálon vagyunk összekötve.

Több helyen elmeséltem már ( fent van a site-omon is az önéletrajzomban), hogy az eddigi legdurvább betegségemből ( hangszalaggyulladásból lett hangszalag csomó, másfél hónapos non-stop köhögés után már vért köptem) a legrégebbi és egyik legjobb barátnőm hozott ki. Ő akkor még Nyíregyházán lakott, és épp akkor jött föl kineziológia tanfolyamra Bp-re, keddtől szombatig, amelyik héten pénteken én ki voltam írva hangszalagcsomó lézeres lemetszéses műtétre. Mondanom se kell, az oldásai levettek a műtőasztalról, igen nagy változást indítva el ezzel.

Szóval az igaz barátról azt gondolom, hogy a puszta lényével segít. Épp akkor, és épp úgy, ahogy az nekünk a legjobb. És nem azért, mert segíteni akar, hanem azért, mert VAN. És mert „fénylő szálakon” vagyunk összekötve…

Igaz barát akár több is lehet. Néha hosszú idő, mire valakire ezt tudjuk mondani, máskor egész hamar kiderül, hogy olyan lelki mélység, kapcsolat van köztünk, hogy az idő nem számít. Talán erre mondják azt, hogy karmikus találkozás. Nekem nem sok ilyen volt az életemben, amikor néhány hónap után azt éreztem, olyan, mintha a testvérem lenne, de tavaly megélhettem ezt is. Tényleg, ilyenkor azt érzi az ember: mintha nem először találkoztunk volna.

Van egy ilyen mondás, hogy: „barát az, aki ismer, és mégis szeret.” Kissé cinikusnak hat, de így van. Ebből a szempontból a barát olyan, mint az igaz társ: bármilyen lehetsz mellette. Nincs szükség kontrollra, önmagadat adhatod. Totális bizalom, ősbizalom van. Teljesen kiengedhet a lélek, igen, kiengedhet, ellazulhat és töltődhet, hiszen ez egy feltétel nélküli szeretet. Pont úgy vagy jó, ahogy vagy. ( Hozzáfűzöm, ezeket a szinteket idegenekkel is meg lehet élni meditációban, vagy nagyon magas energiaszinten, jó néhányszor megtapasztaltam.)

A baráttal való együttlét gyógyít. Szerintem elengedhetetlen egy teljes élethez, hogy legyenek igaz barátaink. És itt nem arra gondolok, amikor párok találkoznak párokkal, és nagyszerűt piknikeznek, baráti buliznak, az is szuper, és jól eső dolog, hanem a mély, intim együttléteket értem ezalatt.

Közel 4 éve van egy 12 főből álló barátnői köröm, akikkel úgy hívjuk magunkat, hogy „Bővérek.” Ez még azelőtt jött nekünk, hogy olvastam volna Elisabeth Davis: Életkör- A női lét tizenhárom archetípusa c. nagyszerű könyvét, amiben ő a női közösséget „vértestvéri” közösségnek hívja, és azt mondja, hogy egy nő élete anélkül nem lehet teljes, hogy nincs barátnői köre. Ezzel is maximálisan egyetértek! A nőknek legyen női, a férfiaknak csak férfiakból álló baráti köre, akikkel rendszeresen összejárnak, és megmerítkeznek ebből az egymást tápláló erőből.

Közel négy év elég hosszú idő ahhoz, hogy mindenki elkezdte a másikat jobban megismerni. Bizony, egymás megismeréséhez idő kell. Az összes nőt én hoztam a körbe, hozhatott volna bárki barátnőt, de valahogy így alakult. Volt, akit jobban ismertem, volt, akit kevésbé. Ami viszont csodálatos volt, hogy ezek a lányok, asszonyok milyen könnyedén képesek voltak egymás előtt megnyílni, és féltett, szégyellt „nyavalyáikat”, fájdalmaikat, kételyeiket úgy adták oda egymásnak, mint kisgyermekek, ahogy üveggolyót gurítanak a másik felé.

Ez egyébként is nagyon jellemző a nőkre! Ezt imádom bennünk! A lelki wellnesseimen ettől szoktak legjobban tartani, hogy milyen lesz idegenek előtt kiteregetni a „szennyest”, és aztán mégis belemennek, és rájönnek, hogy micsoda felszabadító erő van ebben.

Az esti szabadfoglalkozáson a szaunában magam hallottam, ahogy az egyik nő, aki csak pár órája ismerte a másikat, könnyedén mondta:” jajj, nézd meg, milyen ronda cellulitiszes a combom, nem csodálom, hogy a férjem nem kíván!„ Komolyan mondom: gyönyörű, megható! Nincs maszk, rejtegetnivaló, ehelyett őszinteség és együttérzés van.

Mindamellett nem gondolom, hogy minden nő ilyen, de én alapvetően szellemi és érzelmi ember vagyok, és ezeket vonzom be. Nyilván madarat tolláról, embert barátjáról, és környezetéről. Nagyon komoly tükör: kik között, milyen emberek (energiák) között vagyunk.

A férfi és a nő különbségeiről elképesztő mennyiségű könyv szól. Ami a barátságokban meghatározó lehet és megjelenhet, azok közül néhányat felsorolok. A nőnél mindkét agyféltekében van a beszédért felelős agyi terület, sőt, mindkét agyféltekében van az érzelmekért felelős is. Míg a férfinél csak a bal féltekében van a beszédért, és a jobban az érzelmekért felelős agyi terület. A nőnél jóval vastagabb a két agyféltekét összekötő rész, a kérges agytest,(corpus callosum), mindezek hatásaképpen a nő sokkal több mindenre tud egyszerre figyelni, és holisztikusan gondolkodik, a férfi pedig lineárisan. A nő agya „gombolyítós”, a férfi agya „dobozolós.”Ez azt jelenti, hogy a nők sokkal könnyebben beszélnek az érzelmeikről, egyáltalán: könnyebben, szabadabb asszociációkkal beszélnek. Ezt magam is tapasztalom. Alapvetően a barátnőimmel, sokkal jobban bele lehet mélyülni a lelkizésbe, vagy egy-egy történet kielemzésébe, mint a férfi barátaimmal.

Nekünk, nőknek, ha valami gondunk van, akkor szinte azonnal szavakba öntjük azt. Sokszor ez kell ahhoz, hogy megértsük, mit gondolunk, érzünk. Beszéd közben jövünk rá dolgokra, illetve sokszor akkor öltenek testet az érzések, gondolatok, amikor beszélünk róluk. Gyakran nem is a tanács kell a barátnőtől, hanem az együttérzés, a meghallgatás. Ha összejövünk, akkor annak a célja alapvetően a beszélgetés, közben persze lehetnek klassz programok, de a lényeg az, hogy jó nagyokat beszélgethessünk egymással.

A férfiakról úgy tartják, hogy többnyire csak akkor mondják el a problémájukat egy barátjuknak, ha tanácsot várnak el tőle. A férfiak alapvetően egyedül szeretik megoldani a problémáikat, és mivel évezredek óta arra lettek kondicionálva (ennek lett most végre, gyermekeiket most nevelő anyák, hallottátok?!?), hogy az érzelmeiket elfojtsák ( aminek ma már ordító következményei vannak) , ezért alapvetően egymás között sem beszélik meg az érzéseiket, lehetséges lelki bajaikat. Ahogyan a szaunában az említett nő őszintén elmondta a másik nőnek, mit érez, egy férfi ezt nem fogja megtenni. Még a barátjának se fogja azt mondani: „Képzeld! Mostanában többször van merevedési zavarom, emiatt szorongok. Vagy a szorongás jött előbb, és utána az impotencia?„

A férfiak általában meghatározott céllal jönnek össze (horgásznak, kártyáznak, meccset néznek, búvárkodnak, fociznak, stb…), közben esetleg beszélgetnek, de akkor is indirekte, valamin keresztül. ( Az adott tevékenység, vagy politika, munkahelyi probléma, stb…)

Mi nők BÁRMIT, de tényleg bármit kimondunk és megbeszélünk egymás előtt. Szinte még gerjesztjük is egymást ebben. ( Én legalábbis ezt tapasztaltam mindenféle női baráti körömben.) Bevallom, néha restellkedem is, mert olyan részletességgel tudunk a pasinkról beszélni, hogy felmerül bennem a gondolat: kiadtam őt. Gátlástalanul tudjuk részletezni a dolgokat… Szerintem ebben még a férfiaknál is vadabbak vagyunk.

A férfi számára a lényeg többnyire a tények, feladat, eredmény, megoldás. Számunkra az ezek mögött levő érzelmi tartalom, a motiváció, és maga a folyamat, ami a megoldáshoz eljuttat.

Ez az, amit sokszor nem éreznek a férfiak! Elképesztő, hányszor hallottam az elmúlt 23 év alatt a férjemtől, hogy „muszáj ezt ilyen hosszan? A lényeget mondd!” Ha lemegyek óvodás szintre, akkor persze ilyenkor bedurcázok (csak 1-2 percre, bírom ezt a műsorszámot, nem véletlenül „Szórakoztató Nagyiparos Mazsola” az egyik itthoni becenevem), mert megrökönyödöm azon, hogy lehet valaki ilyen érzéketlen, hogy nem veszi észre, hogy ez mind a LÉNYEG! Na, nők között ilyen nem fordul elő velem. A nőtársaim pontosan tudják, érzik, hogy maga a folyamat legalább annyira fontos, mint az eredmény, vagy a történet vége. Ki hogyan reagált közben, mit élt meg általa, stb…

Erre mondta egy férfi ezzel kapcsolatban: „Úgy tűnik, a nők vég nélkül szeretnek dagonyázni a problémákban, míg a férfiak lerázni, vagy lezárni szeretik azokat.”

Nos, az tény, hogy a 12 nővel való bővérlevelezés nem kevés időt vesz el az életemből, viszont évek óta folyamatosan 12 élő folytatásos regényben vagyok benne, 12 külön archetípus által. ( Ebből még fogok meríteni, ha elérkezik az életem oda, hogy szépirodalmat is írjak.) Van úgy, hogy hetekkel, de van úgy, hogy egy külföldi, vagy több napos vidéki út előtt hónapokkal készülünk egy bővértalálkozóra. Ilyenkor az a jelszó, hogy: „ott alvós buli, szétröhögjük az agyunkat!” (Ezt mantrázva, kántálva) Az a gyönyörűséges az egészben, hogy vannak olyan pillanatok, amikor semmi, de semmi különbség nincs az általános iskolai bulik, és a 38 és 58 között bővérek viháncolása között. Igeeen! Ezt szeretem a legjobban! Ezt a féktelen, szabad, gyermeki (hívhatjuk örök gyereknek, de akár infantilisnak is) állapotot, aminek a kapcsán már az inkontinencia első cseppjei is megjelentek két bővértársunk bugyiján az egyik ilyen „szétröhögjük az agyunkat” alkalommal, és aztán persze ezen is jót nevezhettünk, hogy igen, öregszünk, és már megjelentek az inkontinencia első cseppjei, a klimax első (első??? Ugyanmár!…) jelei. És igen, itt-ott van cellulitisz, és szorongás, és száraz hüvely, és csökkenő, vagy növekvő nemi vágy, és problémás gyerek, sikertelen fogyókúra, stb…stb…  Bármi, amiről úgy beszélhetünk egymás között, ahogy azt érezzük, és közben ez is változik, mert hatunk egymásra, és meglátunk dolgokat.  Segítünk egymásnak másképp rálátni, kívülről, hogy ezzel is emeljük, segítsük egymást, ami persze aztán ránk is visszahat, és olyan jó, olyan jó… szeretet.

Na de ez sem olyan egyszerű…. Merthogy a szeretetig, az elfogadásig eljutni időnként munka. Engem ebben tanítanak a Bővérek, hogy elfogadjam őket, ezáltal persze magamat, és a többi embertársamat is. Hiszen őket én választottam.

Soma Mamagésa

A cikk megjelent az Elixír Magazinban