Minden nagy tanítónak, mesternek, szellemi vagy vallási vezetőnek be lehet sűríteni egy mondatba, vagy akár egy szóba az alapvető üzenetét, misszióját, feladatát, amit akár egy zászlóra is kiírhatna. Jézusnak ez a szeretet volt, a Dalai lámának az együttérzés. Ő azt üzeni nekünk, hogy ez a legfontosabb érzés, ami segítheti a világot, ami egy teljesebb, harmonikusabb, emberibb létet teremthet.

Többször írtam, beszéltem róla (én is nagyon fontosnak tartom), hogy mi az alapvető különbség az együttérzés, és sajnálat között. Míg a sajnálatból érdemes kiszállni, ezt az érzést nem jó táplálni, hisz hosszútávon mindenkit lehúz, úgy az együttérzésre való képességünket nagyon is érdemes fejleszteni. Hogy miért? Mert a sajnálat előbb-utóbb játszma lehet. Az, aki sajnáltatja magát, rájön, hogy pillanatnyilag figyelemhez, azaz energiához jut a másiktól, ami annyira kell neki, hogy még azzal sem kalkulál, hogy hosszú távon ennek az az ára, hogy beleragad a sajnálatra méltó szerepébe, ami nagyon lehúzó, és mivel mindannyiónkat meghatároz az, hogy mire vagyunk kondicionálva, ezért újra energiára lesz szüksége, tehát újra és újra sajnáltatja magát. Ez viszont előbb-utóbb taszító lesz, és az ilyen ember azt érezheti, hogy a világ igazságtalan, sőt, gonosz, és ő egyedül maradt ebben a nyomorult, embertelen közegben. Így hát azt mondom: felejtsük el a sajnálatot, ebbe a játszmába be se szálljunk!

Helyette sokkal előbbre vivő az együttérzés. Hogy ez miben más, mint a sajnálat? Az, aki együttérez a másikkal, nem minősít. Nem aggat címkéket a másikra, hogy ő szegény, szerencsétlen, tehetetlen, lúzer, stb…”csupán” együttérez vele. Kicsit olyan ez, mint amikor olvasunk egy könyvet, és nézünk egy filmet, ahol beleéljük magunkat az adott szereplő helyzetébe, és miközben drukkolunk neki, kíváncsian várjuk a folytatást, vajon képes lesz-e változtatni az életén. De eközben nem ítéljük meg, és nem minősítjük őt.

Van egy nagyon kedves római katolikus pap ismerősöm (Topi atya – az árvaházban nevezték el így a gyerekek, mert kicsit emlékeztet Topi macira a Muppet show-ból), akitől egyszer megkérdeztem, hogy ő hogy dolgozza föl azt a sok panasz áradatot, amit gyónáskor végighallgat. Azt válaszolta, hogy: „én csak hallgatom őket, nem gondolom azt, hogy ez jó, vagy rossz, nem ítélkezem,csak együttérzek velük, és közben érzem, hogy valami magasabb erő velünk van, és segít ezt az egészet elvezetni, és továbblépni.”

Mert az, akivel együttérzünk, átadva neki a hallgatása ideje alatt a teljes figyelmünket, érzékenységünket, beleélő és beleérző képességünket, az eközben elkezd oldódni. És ez az oldódás elengedhetetlen ahhoz, hogy továbblépjen, hogy ne a feldolgozatlan múltban maradjon, hanem megnyíljon a megoldásra. És ettől mi is oldódunk. De csak akkor, ha nem minősítünk, mert akkor az már nem tiszta együttérzés. Az, akit senki se hallgat meg, akivel senki nem érez egyedül, biztos, hogy előbb-utóbb megbetegszik, vagy eltorzul.

Ami ilyenkor nagy hiba lehet (a sajnálaton kívül), ha át akarjuk venni a másik csomagját, terhét. Régi és alapvető törvénye ez a létezésnek, ha átvesszük a másik batyuját, akkor az illető újat kap helyette, mindaddig, míg ő maga meg nem oldja az elé rakott feladatot.

Néha igen nagy dilemmát tud okozni, hogy megtaláljuk ebben is az arany közepet, vagyis se közömbösek ne legyünk, se túlzottan együttérzőek. Az egyik barátnőm az elmúlt hónapokban igen nehéz élethelyzetbe került, ami nekem is több napra okozott alvatlan éjszakát. Mivel én kiskorom óta erősen szociális érzületű és beállítottságú vagyok (ezt anyukámtól hoztam, láttam, ebben nőttem föl, ő folyamatosan rászorulóknak segített, és segít mind a mai napig 75 évesen is), ráadásul most már magam is meg kellett, hogy lássam, amit annyit mondtak mások, hogy domináns bennem az „ős-anya” karakter, ezért hajlamom van arra, hogy túlzottan azonosuljak a mások problémáival, ami előbb-utóbb persze elkezd lehúzni, leszívni. Komoly tudás eljutni oda, hogy az ember együttérző és emberséges ember maradjon, de úgy, hogy mindezt ne túlzóan tegye, hiszen minden véglet végletet szül, minden végletnek ára van. Ráadásul azt figyeltem meg, hogy aki elkezd túl adni, azt előbb-utóbb otthagyja az, akinek többet adott, mint amit egy idő után a másik viszonozni tudott. Furának hangzik, hogy az tépje ki magát a kapcsolatból, aki sokat kapott a másiktól, de ezt a törvényszerűséget még Bert Hellinger (a családállítás módszerének a megalkotója) is kiemelte, el is nevezte a „kiegyenlítődés törvényének.” Szerintem sokónknak ismerős a történet, hogy rengeteget segítünk valakin, aki a végén ott hagy minket, vagy egyenesen belénk rúg, mar, fájdalmat okoz nekünk. Pedig az együttérzésből fakadó túl adásnak ez az egyik tipikus következménye.

Az is izgalmas kérdés számomra, hogy mért lesz valaki túl adó, túl együttérző? Nagyon sok összetevője lehet ennek is, mint oly sok mindennek. Igen, az alap karakter és a kondicionálás nagyon meghatározó. Emellé ha jön egy gondoskodás szükséglet, végképp megvan a hajlam. A klasszikus pszichológia azt mondja, alapvető szükségletekkel születünk (ilyen lehet a már említett gondoskodás szükséglet, vagy hatalom szükséglet, vagy affiliációs, vagyis társas szükséglet, stb…), és ezek egy életen át megmaradnak, és jellemeznek, irányítanak minket. Számomra az életem egyik izgalmas kísérlete az, hogy meglássam, megtapasztaljam, hogy ez valóban igaz-e, mert jelenleg ezt nem hiszem el. Ha egy életen át benne maradunk egy szükségletben, akkor hol a fejlődés, az igazi, lényegi változás? Én nem szeretnék életem végéig, idős asszony éveimben is gondoskodás szükségletes lenni, de az tény, hogy jelenleg ebből még nem tudok (és talán nem is akarok) kilépni. Zsigerileg jön belőlem. No de nézzük tovább, hogy mért lesz, vagy lehet valaki túl adó, túl együttérző?

Bizony nagyon jellemző ebben a sérült gyermek énből fakadó önsajnálat. Valójában ebben az esetben fel is merül a kérdés, hogy kivel érzünk együtt, magunkkal, vagy a másikkal, illetve épp azért tudunk-e  együttérezni az adott dologban a másikkal, mert saját magunkkal érzünk egyet, ezzel táplálva és fenntarva a sérült gyermek én állapotot. Épp ez az az állapot, ami ha sajnálatba megy át, mindkét felet lehúzza. A tiszta együttérzés épp ezért nem sajnál, és nincs benne regresszió, vagyis a múltunkba való visszazuhanás. Tudjuk azt, hogy a másik most ebben van benne, neki ezt kell megtapasztalnia, ez által fejlődhet, válhat erősebbé, önazonosabbá.

A másik fontos dolog még nekem ebben a témában, a mások együttérzésére direktben apelláló megnyilvánulás. Legyen az bármilyen nehéz helyzetben való ember, vagy népcsoport, tömeg szánalomra méltó helyzetét úgy használni, hogy egyfajta érzelmi zsarolásként jelenjen meg. Szegény zsidók, romák, elvetélt vagy abuzált nők, éhező gyerekek, elesett öregek, stb…és ha nem érzel velük egyet, és/vagy ha nem segítesz, akkor nem vagy elég jó. Ilyet kiprovokálni, vagy erre elvárást építeni olyan manipuláció, ami csak taszítást válthat ki azokból, akik ezt megérzik.

Tehát a tiszta együttérzést megélni nem csak egy nagyon fontos emberi érzés, hanem egy igen nagy önismeretet kívánó belső folyamat, amire kellő tudással, tapasztalással és bölcsességgel lehet rálátni.

Úgyhogy éber együttérzést mindenkinek! (Természetesen beleértve magamat is.)

Az írás megjelent a Pszichológia & Praktikum magazinban.