Soha nem felejtem el azt a mozdulatot, pillanatot, amikor a 11 éves fiam egy nap váratlanul elém állt, összerakott a jobb kezén három ujjat (hüvelyk, mutató, középső), és határozottan, a szemembe nézve közölte: „Anya, elkezdődött a leválás! Innentől csak kopogva léphetsz be az ajtómon (addig is igyekeztem így tenni, főleg a prepubertás beköszöntése óta), nem kell annyit puszilgatni, érinteni, ha nekem kell, jelzem!”

Huhh…hát ennek is eljött az ideje. Örülök, hogy ilyen tudatos, és határozott a gyermekem. De mennyire. Másnap kopogtam az ajtaján, mire ő megszólalt:

- Igen?!

Erre benyitottam, mire közölte:

- Az „igen” nem azt jelenti, hogy „szabad”, nem véletlenül van rá két külön szó.

Tehát ha nem mondja azt, hogy „igen”, akkor  meg se szólaljak az ajtón kívül. Az igen azt jelenti, hogy szólhatok, a szabad azt, hogy be is léphetek. Világos.

Bevallom, a legnehezebb az érintések tudatos leállítása volt. Mámorosak voltak azok a pillanatok, amikor együtt néztünk egy filmet, és nem vette észre, hogy közben akaratlanul is egymásba fonódik, kígyózik a kezünk. Ösztönösen szeretgettük egymást, észre se vette, én meg jól kihasználtam…

Tizenhárom éves, 6. osztályos volt Lázár, amikor egy alkalommal felhívott az osztályfőnöke, hogy el akar velem beszélgetni a levélről. Fogalmam sem volt róla, milyen levélről. Kiderült, hogy az én karizmatikus fiam beadott egy petíciót az iskola igazgatójának, melyben pontokba foglalta, hogy miért elégedetlen az osztályfőnöke munkájával, és a 28 osztálytársából 24 alá is írta.

Ahogy hazajött, azonnal nekiestem: hogyhogy nem beszéltél a levélről? Annyira közel vagyunk egymás lelkéhez, minden fontosat megosztunk egymással, erről hogy hogy nem beszéltél? – kérdeztem tőle.

- Nézd anya! Én nem látok bele a te életed hétköznapjaiba, ahogyan te se az enyéimbe. Mindenkinek a maga helyén, színterén, magának kell megoldania a problémáit. Egyébként másfél hónapja nem 24 gyerek írta alá, hanem 26, csak akkor leültünk Margit nénivel beszélgetni, és elmondtuk neki, hogy több, mint egy éve nem voltunk osztálykiránduláson, moziban, nincsenek szervezett közösségi együttléteink, minden osztályfőnök pályázik kiserdei iskolára, kivéve a tanárnőt, satöbbi… Eltelt másfél hónap, és nem történt semmi, úgyhogy beadtam a petíciót az igazgatónőnek.

Bevallom, nagyon büszke voltam, és jelenleg is az vagyok. Teljesen jól csinálta. (Csak zárójelben jegyzem meg, ezután annyit szívta az osztályfőnök a fiam vérét, hogy el kellett hoznunk abból az iskolából. Személyiségcentrikus fizetős iskolába vittem, tudtam, hogy a fiamnak az való.) Tetszett az önérzete, határozottsága, önállósága, bátorsága.

Tizenöt évesen még tovább keményedett a helyzet. Akkor konkrétan megmondta, hogy: „hűtő föltöltve, mobil föltöltve, zsebpénz van, szólok, ha szükségem van rád.” Ez aztán konkrét! És akkor már a lányomon is láttam a leválásra törekvést (ő 20 hónappal fiatalabb), csak ő sokkal lágyabban tette ezt. (Eleve egy végtelenül finom, érzékeny, introvertált karakter.) Úgyhogy ekkor kristály tisztán megfogalmazódott bennem, hogy el kell kezdenem leszállni a gyerekeimről, és a gondoskodás szükségletemet  máshol kell kiélnem.

A rákövetkező évben, azaz 2007-ben meghívtak az ország legnagyobb bentlakásos testi-szellemi fogyatékos intézetébe Csömörre előadást tartani és énekelni, és az a helyzet, hogy ott ragadtam. Most nyáron volt 9 éve, hogy rendszeresen járok hozzájuk, és 7 éve egy személyes patronáltam is van az intézetből.  2008-ban pedig  megismertem az ország egyik legnagyobb mélyszegénységében élő cigány telepét, Ózd–Hétest, ahova azóta is viszek adományokat. Tehát időben felismertem azt, hogy át kell helyeznem az anyáskodásomat, gondoskodni vágyásomat  máshova, különben nem segítem a gyermekeim leválni akarását, amivel viszont őket gyengítem.

Tanulságos közel 2 évtizede nézni azt az anyatársamat, aki klasszikus matriarchaként még most is túlzott gondoskodással pátyolgatja a 25 éves egyetemista fiát. Már akkor mondtam neki, hogy ne tanuljon együtt a gyermekével, amikor általános iskola felső tagozatos volt. Gimnáziumban végképp. Egy egyetemistától megkérdezni, hogy megvan-e a házid már konkrétan ciki. Ő ezzel azt tanította meg a fiával, hogy egyedül gyenge és kevés ahhoz, hogy a saját feladatait (tanulás) ellássa. Hogy mindig kell neki a segítség ahhoz, hogy haladjon a dolgaival.

Ez a fiú minden hétvégén hazautazik a szüleihez, és ahelyett, hogy a barátaival, lehetséges barátnőjével lenne, bulizna, élne, ott ül az anyja szoknyája mellett. A másik nagy csatám ezzel az ismerősömmel az volt, hogy kb. 10 éve mondogatom neki: hadd menjen nyáron dolgozni a gyerek! Muszáj, hogy megtapasztalja a saját erejét, én határait, a pénzkeresés velejáróit. Hiába. Pedig ez is elengedhetetlen része az életre való felkészítésnek.

....kattints a teljes cikkért:

http://www.ujegyensuly.hu/kapcsolatok/anya-elkezdodott-a-levalas