A tizenéven át – többnyire – nőtársaimmal folytatott belső munkák során ez volt az egyik dobogós, azaz legtöbbször hallott fájdalom, probléma. Harmincas, negyvenes, ötvenes nőket láttam száz számra sírni amiatt, mert még mindig ott él/t bennük a sérült kisgyerek, aki nem lett jól lakatva feltétel nélküli szeretettel.
És igen, az egy dolog, hogy ésszel felfogható: „ennyire volt képes, ezt tudta adni” ( már klasszikusnak számító mondat), de mire ez minden kis sejtünkhöz, a lelkünkhöz eljut, és ezt el is fogadjuk – tehát már nincs rajta semmi stresszünk – az egy folyamat. És ebben a folyamatban benne van a gyász is. Meg kell gyászolni, ami kimaradt, ami már soha többé nem lesz. Nincs. Mint egy levágott, elvesztett végtag. Amit lehet így-úgy pótolni, de valójában nincs.
Az elég jó, és feltétel nélkül szerető szülővel töltött gyermekkor kimaradt. Visszahozhatatlan. Meg kell siratni, gyászolni, hogy aztán tovább léphessen az ember, és ne szóljon az egész élete arról, hogy az a belül levő sérült kisgyermek kompenzál, túlzottan „ragacskodik”, szeretetet koldul, retteg az elvesztéstől, vagy épp a kötődéstől, és soha nem meri megvalósítani az álmait, mert nincs elég önbizalma. Láttam idős embereket, akiknek az egész életét meghatározta és beárnyékolta ez az alap sérülés.
Pedig valójában az, hogy nem úgy szeretett az anyám/apám/nagyszüleim, ahogy szerintem szeretnie/szeretniük kellett volna, egy illúzió. Erre mondta/írta Byron Katie, hogy az életünkben minden probléma abból adódik, hogy azt hisszük, hogy az embereknek másmilyennek kellene lennie, mint amilyenek. És erre szoktam én azt mondani, hogy számomra egy ember története ott kezdődik, hogy mit képes tenni/csinálni azzal, amit hozott.
...kattints a teljes cikkért!