07.03.
 
Soma napja, itteni idő szerint ma, azaz 3-án lett 8 hónapos a 3. gyermekem, az Új Egyensúly site.
 
Még soha nem voltak ennyien se a Marinaro, se a Zikatela partszakaszon.
 
No de előbb vissza a tegnaphoz. Tegnap nem a Marinaro partszakasz felé indultam el a központból, hanem a másik irányba.
 
Jóval többet kellett gyalogolni, a vizes, süppedős homokba, az rendesen meló. Viszont micsoda helyre értem, miután a San Judas Tadeo étlapos vendéglőből elindultam balra a sziklákhoz, világítótoronyhoz! Életem legelementárisabb szikláit, köveit és köztük-alattuk elképesztő szépségű és erejű barlangokat láttam. Nem volt semmi az átkelés a másik partszakaszra. Ha nem jönnek szemből emberek, nem is vágtam volna bele, bár mégis… Merthogy hívott.
 
Egy barlang száján kellett belépni, amit keresztbe állt egy nagy farönk, annak a tetejére kellett felmászni, de ki kellett várni és számítani a pár másodperces apályt, mert különben a magas víz miatt még nehezebb lett volna átmenni oda. (Este mondta Arturo – miután elmeséltem, hol voltam – , hogy az nagyon veszélyes mert be is temetheti a víz a barlangot. )
 
Mindenesetre sikeresen áthatoltam az akadályokat, és olyan szépség tárult elém, hogy legalább négyszer-ötször ezen a napon is hangosan kimondtam: „Uramatyám, hol vagyok?” Amikor bekerültem a barlangba először, automatikusan és magától elindult egy dal, határozottan vezetve a dallamot, jól csengő halandzsa szavakkal. Nem volt nálam telefon, hogy fölvegyem, úgyhogy elszállt.
 
Egészen a besötétedés előttig maradtam ott, de tudtam, hogy a barlangon és a keresztbe tett fán még a fényben túl kell mennem. Átöltöztem, felesleges volt, mert derékig kaptak el a hullámok, épp mikor a fa tetején ültem, bénáztam, hogy hogy teszem át rajta a lábam.
 
Ezután elindultam visszafelé a parton. Tudtam, hogy hosszú és kemény séta vár rám. De azt nem, hogy ilyen izgalmas. Az utolsó beachen lévő hely mögött észrevettem, hogy egy kapu nyílik, így arra mentem. AHA! Most már értem, miért nevezik ezt a hibbi beachnek! Jobbnál jobb laza éttermek, bárok egymás után. Handmade, pardon (már hangolódom Amerikára….) kézi szappanok és mindenféle natural dolgok boltja, egy külön világ és városrész. Nagyon kellemes volt!
 
De egyszer csak jöttek a házak, az utak, a kis utak és a teljes sötétség. Lekanyarodtam, és egy ponton eltévedtem, és bekerültem egy olyan utcába, ahol az utca közepe végig sártenger volt, és legalább 4 kóbor kutya ugatott, (Galla Miki ezt nem élte volna túl) és szemmel láthatóan kifejezetten szegény környéken voltam…
 
Átfutott rajtam, hogy „jujj, jujj para” – de aztán megbeszéltem magammal, hogy nehogy már elkezdj félni Gyöngyike, ez olyan ciki, annyira nem illik hozzád, különben is, ez egy illúzióvilág, és ha te nem félsz, nincs benned félelem, félni sincs mitől – így csak szedtem a lábaimat, hosszan, hosszan az elhagyott sötét tengerparton haza. Mondták is Zulejkáék, hogy oda nem mennek gyalog európaiak, fehérek, mert veszélyes környék. Már megint a nemtudás bátorsága....
 
A teljes cikket itt olvashatod el: