Amit erről írok, több évtizedes tapasztalat tükrében mondom, mély meggyőződéssel. (Ezt persze majdnem minden írásomhoz hozzáfűzhetném.)

Az életünk egyik tartóoszlopa az, amit a pszichológiában úgy hívnak: kongruencia, vagyis a hitelesség, önazonosság. Amit mondunk, az megegyezik azzal, amit gondolunk, érzünk és teszünk. Egyszerűbben fogalmazva: az adott szónak van hitele. Azt hívjuk kongruens embernek, aki egyben van, aki önmaga. Amit sugároz magából, amit érez, tesz, mond: ugyanaz.

A szavaknak van egy elképesztő, mondhatni: mágikus, teremtő erejük. A szavakkal (illetve a szavakba) csomagoljuk be az érzéseinket, gondolatainkat. (Nyilván léteznek persze nonverbális kifejezési eszközeink is.) A szavakba tömörül mindaz, ami bennünk érzés vagy gondolat szintjén megjelent, szavakba lett öntve. (Ennél már csak az írás nyomatékosabb, hiszen az meg is marad.)

Minden gyerek a lelke mélyén a bizalomba, biztonságba vágyik beleszületni, egy olyan közegbe, ahol átélheti az ősbizalmat. Azt, hogy bízhat azokban, akik körülveszik. Ehhez nagyon fontos, hogy apa és anya (és a többi, életében meghatározó személy) igazat mondjanak neki, hogy tudjon építeni arra, amit elhisz. Hiszen szeretetre és bizalomra vagyunk bekódolva, ezek a lélek legfontosabb táplálékai (és minél közelebb vagyunk a születéshez, ez annál dominánsabb), amiket ha nem kapunk meg, akkor sérül a lélek. Csalódunk, bizalmatlanná válunk.

Épp a napokban mesélte az autószerelőm a 7 éves kisfiáról, hogy mennyire kiakadt a gyereke, amikor azt mondta neki, hogy a kis Polksi Fiatjukat (ami ki lett vonva a forgalomból, de már most a kisfiúnak van ajándékozva) azért nem használják, mert ezzel nem lehet az utcán közlekedni, erre ők meg együtt megláttak egy mellettünk megálló kis Polksit.

- Apa, de hát azt mondtad, hogy ezzel nem lehet kimenni az utcára?

- Nem is kisfiam, biztos meg fogja őket büntetni a rendőrt bácsi – válaszolta zavartan az apa.

Mondtam is az apának: látod, egyszerűbb lett volna, ha a színtiszta igazat mondod, hiszen a kisgyerekeknek az a szentírás, amit mi szülők mondunk nekik, és ha rájönnek, hogy nem igaz, amit mondtunk, az a feltétel nélküli bizalomban rengetheti  meg őket. Van is egy olyan identitászavar, amit úgy hívnak a pszichológiában, hogy modell-vesztés. Ez azt jelenti, hogy az illető ráébred arra, hogy akiben 100%-osan bízott, akinek 100%-osan hitt, abban csalódnia kellett. Nem volt igaz, amit a másikról hitt, amit a másik mutatott magáról. Ez gyermekként igen nagy törést okozhat a lélekben. (Ehhez persze jóval több kell, mint az iménti apró példa.)

Több olyan ismerősöm is van, aki megígér dolgokat (leadom az írásaimat időben, fel foglak hívni, megcsinálom ekkorra ezt és ezt, stb…), és többedjére nem történik semmi. És ez még a viszonylag kisebb probléma, a nagyobb az, hogy ezek után a mulasztás nincs lereagálva,  még csak egy sms-t se küldenek, hogy „elnézést, most nagyon sűrű időszakom van, kérlek légy egy kis türelemmel”, vagy valami hasonló léleknyugtató dolgot (hozzáfűzöm, ami legfőképp az ő lelkét nyugtatná), hanem eltűnnek, hallgatnak, nem veszik fel a telefont, nem hívnak fel és nem írnak vissza, holott tudják, hogy a másiknak fontos lenne, amit megígértek.

....kattints a teljes cikkért: 

http://www.ujegyensuly.hu/onismeret/hogyan-ejti-szet-az-embert-a-meg-nem-tartott-igeret