„Beteg a gyerek, gyógyítsd a szülőt!”- tanította Rudolf Steiner, a XIX. század végének, XX. század elejének egyik nagy filozófusa, az antropozófia rendszerének megalkotója, aki többek között a Waldorf-pedagógia atyja is volt. Ma már ez a nézet olyannyira elterjedt, hogy Németországban, Dániában (és még ki tudja hol) több olyan gyermekorvos-pszichológus-holisztikus szemléletű gyógyító is van, akihez ha 5 éves kor alatt visznek beteg gyereket, akkor az orvos a szülőkkel is foglalkozik, őket is gyógyítja. „Anyuka, apuka, mi zajlik most magukban, és maguk között?”- teszik föl sokan a gyermek tüneteivel kapcsolatban az alapkérdést.

Tizenhat éves koromig (minő „véletlen”, amíg a szüleim el nem váltak) krónikus bronchitisem (légcsőhurutom) volt, ami miatt nem járhattam se bölcsődébe, se óvodába, közösségi életre alkalmatlannak nyilvánítottak az állandó „ugatásom” miatt. (Akinek volt, vagy van ilyen betegsége, tudja miről beszélek.) Akkoriban az alternatív gyógymóddal nem nagyon foglalkoztak, úgyhogy rendszeresen antibiotikumon éltem. (Bár népi gyógyászat, Isten patikája, ősi tudás akkor is volt, a nyugati orvoslás ezt nem nagyon használta, és egy időre az emberek is jegelték ezt a tudást - hál’ Istennek egy ideje ébredezik újra, és integrálódik a hagyományos orvoslással.) Akkor még el se gondolkodtam rajta, hogy a szüleim közt dúló háborúnak, állandó feszültségnek ehhez bármi köze lehet.

Miután megszületett a fiam, közel hároméves koráig ő is légcsőhurutban szenvedett, mintha csak a kitisztítatlan múltamat hozta volna ezt magával. (Kétszer kórházba is került miatta.) Rengeteg álmatlan éjszakánk, közös szenvedésünk volt, és a betegsége, illetve az ebből fakadó bezártság (lázas, köhögő gyerekkel nem lehetett közösségbe menni), nagyon sok feszültséget hozott föl bennem. Emlékszem, volt, hogy azt éreztem, hogy ez az állapot megfoszt a szabadságomtól, a mozgás, kimozdulás lehetőségétől. Versszerető emberként ilyenkor gyakran eszembe jutott József Attila Iszonyat című verséből ez a sor: „kín löki, játsszék odakint.” Igen, azt éreztem, hogy itt kell lennem vele, nem játszhatok kint szabadon az életben. És már akkor (egyfajta ösztönös tudással, hiszen 25 évesen még egyáltalán nem voltam képben a test-lélek összefüggéseivel, legfeljebb sejtettem, a mélyben tudtam) észrevettem, hogy minél jobban szenvedek a bezártságtól, korlátozottságtól, ő annál inkább köhög, annál inkább szűkül a légcsöve.

Pontosan emlékeszem arra az estére, amikor ez az összefüggés átfutott rajtam. Miután elaludt Lázár, kiültem a konyhába, és eldöntöttem, hogy akkor itt, és most, az otthonunkba bezárva kell, hogy megéljem a szabadságot. És ha már a testem nem lehet szabad, akkor a lelkemet kell szabaddá tennem. Akkor még nem ismertem meditációs technikákat (a 90-es évek elejéről van szó), viszont nagyon benne voltam a zenében (akkor voltam Jazz Konzis), így elővettem a kedvenc jazz számaimat, és elkezdtem őket addig hallgatni, míg szinte teljesen el nem szálltam benne. Szinte az eufóriáig éltem át, ahogy Sarah Vaughan a Gloomy Sunday-t énekli. Rájöttem, hogy a zenébe „menekülés” felszabadít, kirepít abból a jelenből, amivel még nem volt elég én-erőm megbirkózni. És igen, megtapasztaltam, hogy a saját belső szabadságom, megkönnyebbülésem őt is oldja.  Később ezt már tudatosan is alkalmaztam, talán ez is közrejátszott abban, hogy hároméves kora után már viszonylag ritkán volt beteg a gyermekem.

...kattints a teljes cikkért: 

http://www.ujegyensuly.hu/onismeret/beteg-a-gyerekem-gyogyitom-magam