„Én vagyok a sivatag, és a szélben forgás”- éneklem az egyik dalomban, amibe ha mélyebben belegondolok, nem is metafóra, hanem az abszolút realitás, tény. Hogy miért?

Már Hermész Triszmegisztosz óta tudjuk, hogy a Föld egy intelligens (sőt szuper-intelligens) élőlény. Gaia az ókori görögök földistennője, minden világok teremtője, földanya. Ő mindannyiónk közös anyja, belőle származik a testünk, és a végén hozzá is kerül vissza. Ő a földi életünk adója és fenntartója. A Gaia elmélet szerint egyek vagyunk, egy közös, homeosztatikus rendszer részeként. Belegondoltatok már abba, hogy a testünk épp úgy kb.70 % vízből áll, mint az anyaföld? (Ami valójában egy vízzel teli bolygó.) Hogy minden ma élő nő méhének az állapota megegyezik a föld mai állapotával? Vagyis amint kint, úgy bent. Az ember a mikrokozmosz, ami teljes mértékben megegyezik a Földdel, mint makrokozmosszal. Ahogy nekünk van auránk, (vagy energia testünk), a Földnek van bioszférája. A szervezet párhuzamai: a Föld légzőrendszere a fák, mint a mi tüdőnk. A vérkeringés- a vizek, a légkör a kültakaró, a kőzetek- a vázrendszer. A gombák alkotják a Föld idegrendszerét.

Nem csak belőle vagyunk (mármint a testünk, az anyagi valónk), és nem csupán részei vagyunk, de még olyanok is vagyunk, mint ő. Elképesztő! (Nekem a Földanyánkoz párosul egy barlangban élő ős-anya is, vezetett meditációim során szeretek itt töltekezni.)