A szomszédomban az egyik család 4 és fél éves kislányánál agyi cisztát állapítottak meg az orvosok, de jelenleg semmilyen kezelést nem kap rá. Én felajánlottam a szülőknek, hogy kezelem a kislányt Pránanadi energiával. Kezelés közben megkérdeztem a kis tündérkét – aki arra a kérdésemre, hogy tudod-e, mi leszel, ha nagy leszel, azt válaszolta, hogy pillangó- hogy mit szeret a legjobban rajzolni. Azt válaszolta, hogy diót.
 
A bél gerezdjei nagyon hasonlítanak az agy barázdáira, olyan, mintha a természet így mutatná meg nekünk hogyan néz ki agyunk két féltekéje. Egyesek úgy tartják, hogy gyógyítja is az agyat, mások úgy gondolják, hogy ez tévhit.
 
Nem értek hozzá, nem tudom megítélni, de ez a mondandóm szempontjából nem is lényeges. A lényeg azon az elképesztő öngyógyító bölcsességen van, hogy ez a kicsi lány elkezdte magát azzal gyógyítani, hogy rendszeresen a feltört dió belét rajzolja. Megkérdeztem tőle, hogy mióta kedvence a dió rajzolás. Azt mondta, tavasz óta. Az anyukája elmesélte, hogy tavasszal panaszkodott először fejfájásra, május végén már az orvosnál voltak vele.
 
Valójában ezt ösztönös művészetterápiának is nevezhetjük. Ez a parányi kislány napról-napra rajzolgatja, pontosítgatja a dióbél rajzait. (Megígérte, hogy legközelebb nekem is hoz belőlük.) Majdnem elsírtam magam, amikor ezt elmesélte nekem. És ez nem a sajnálat érzelem hullámából jött, hanem a lenyűgözöttségből, hogy ilyen tudással indulunk. Hogy mennél közelebb vagyunk a megszületéshez, annál hatalmasabb az ős tudásunk, amit aztán az egyenletes „pléh polgárrá”nevelésünk elfeledtet, elnyomorít bennünk. Micsoda ősi tudás és szárnyaló kreativitás kell ahhoz, hogy erre magától, ösztönösen ráérezzen az ember?